4. fejezet

Némi sürgetés árán, de megszületett mára a következő rész. :D Ez most egy kicsit uncsibb lett, de majd beindulnak a dolgok... Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Vasárnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem. A kijelzőn Nikki neve villogott.
      - Nikki... szia – nyögtem kómásan.
      - Mit keresett péntek este Ashley Greene a kocsidban? - kiabálta köszönés helyett.
      - Mivan?
      Azt sem tudtam hol vagyok, ezért hát elég nehezen értettem meg elsőre a két szavasnál hosszabb mondatokat és kérdéseket.
      - A bátyám csak most mondta, hogy mikor hazahoztál kiütve, Ashley is a kocsiban volt! Mondd, hogy csak rosszul látta! Tudtomon kívűl egy kocsiban utaztam vele??
      - Ööö, jah. Ott volt.
      - Minek? - kérdezte hisztérikusan.
      - Rossz passzban volt. Hazahoztam.
      - A ti házatokba?
      - Igen, a mi házunkba...
      - És utána mi volt? - követelte rögtön.
      - Hát... másnap reggel beszélgettünk. Szóba került egy-két dolog, aztán Ash azt mondta, hogy menjek velük szórakozni egy kicsit.
      - Velük? Szórakozni?? - ismételte mint egy papagáj.
      - Csend legyeeeeeen – nyögte mögöttem Ashley, és ezzel egy időben egy párna vágódott a hátamba.
      - Mi volt ez? - kérdezte Nikki még mindig egy-két oktávval hangosabban a normálisnál.
      - Izé... csak Ashley.
      - Mi a franc folyik ott? Mit keres nálad Ashley? Nem úgy volt, hogy ki nem állhatod őket?
      - Nikki...
      - Te kis álszent! - szakított félbe. - Panaszkodsz, hogy nem jössz el velem a buliba, mert utálod őket, aztán az este végén összeszeded Ashley-t és hirtelen a legjobb barátnője leszel! Mi van, te is csatlakoztál a szent egoistákhoz!?
      - Úristen, Nikki, vegyél már vissza! Ez csak így alakult, és ők nem is olyanok amilyennek hittem őket...
      Rob jutott eszembe. Rajta nem tudtam kiigazodni... a többiekkel elég jól elszórakoztunk, de közben ő egy szót sem szólt hozzám. Kint pedig elkezd simogatni... még most is égett a bőröm az érintésétől, ha visszagondoltam rá.
      - Csalódtam benned, Kristen...
      Mielőtt felelhettem volna, Nikki letette. Remek... összevesztem a legjobb barátnőmmel. A legrosszabb viszont az volt, hogy ha belegondoltam Nikki nézőpontjába, a dolgok tényleg ilyennek tűntek. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy tényleg csak álszent vagyok és tudat alatt végig ezt akartam?
      - Hajnali tizenegykor erre kell ébrednem? - panaszkodott Ashley.
      - Csak úgy mondom, hogy az normális embereknél délelőtt.
      - Kristen, én nem egy normális ember vagyok. Hanem egy másnapos ember.
      Nem válaszoltam, inkább zombi üzemmódban elindultam lefelé a reggeli kávémért.
      - Baj van? - követett Ashley.
      - Semmi különös...
      - Na jó, mesélj inkább. Mi volt tegnap Robbal? - Szemeim tágra nyíltak.
      - Ezt meg hogy érted? Mi lett volna? - értetlenkedtem.
      - Kint a verandán. Kellan azt mondta megzavart benneteket – villogtatta meg huncut mosolyát.
      - Csodálom, hogy ennyi pia után emlékszel rá... Egyébként meg Kellan nem zavart meg semmit.
      Ashley röntgenszemekkel méregetett még egy darabig, de nem felelt. A vasárnap további része eseménytelenül telt el, de nem akartam szembenézni a hétfővel. Első tény: ha Nikki tudja, akkor a fél suli tudja. Második tény: Rob velem szembeni hangulatváltozásai megőrjítettek. És a harmadik tény: hosszú idő óta most először nem tudtam, hogy mire számítsak.
      Ennek megfelelően zéró kedvvel keltem fel másnap reggel. Nem vittem túlzásba a készülődést, ahogyan máskor sem. Úgy kanalaztam be a müzlimet is, hogy egyáltalán nem éreztem az ízét. Nem volt hangulatom ahhoz, hogy az egész suli arról beszéljen, hogy "csatlakoztam a bandához". Ahogy Ashley is mondta, nem volt semmilyen banda, vagy elit klub. Ők csak jó barátok voltak.
      Az iskolába menet végig azon gondolkodtam, hogy mennyi minden változott ezen a hétvégén. Zombikóros állapotomból egy hang rántott ki, mikor a parkolóban kiszálltam az autómból.
      - Hallom hatással volt rád a prédikációm – vigyorgott Tom. - Mégis rájöttél, hogy nem olyan borzasztóak?
      - Pff, honnan tudod máris?
      - Pár ember beszéli... - felelte titokzatosan.
      - Hát ez remek – puffogtam rögtön. - Nem tehetek arról, hogy így alakult... most pedig mindenki azt hiszi, hogy egy álszent kis picsa vagyok.
      - Én nem hiszem.
      - Kösz, Tom, igazán aranyos vagy, de ezzel nem megyek sokra – mosolyogtam.
      - Mióta érdekel téged mások véleménye? Őket sem érdekli.
      - De én nem tartozom közéjük!
      - Óó, dehogynem...
      Ezt a beszélgetést inkább nem kívántam tovább folytatni, mielőtt túlságosan felmegy az agyvizem...
      - Na jó, most be kell mennem órára. Majd beszélünk, Tom – mondtam, majd faképnél hagytam.
      - Hahó csajszi – csapódott mellém Kellan miközben befelé mentem.
      - Szia...
      - Megkérdezném, hogy mitől vagy ilyen letört, de azt hiszem tudom. Kris, csak... hagyd az egészet. Velünk vagy – mosolygott rám. Nem tudtam nem visszamosolyogni.
      - Akkor is idegesít, hogy én vagyok a téma. Miért olyan nagy szám ez? Utálom ezt az iskolát – fakadtam ki, mire Kellan felnevetett. Nem túl messze tőlem láttam, ahogy Nikki szeme felvillan, mikor ránk néz.
      - Majd megbékél – mondta Kellan, követve a tekintetem.
      - Hát majd meglátjuk...
      Amikor a bejárathoz értünk, fura dolog történt. Rob dühösen vágtatott be pontosan előttem, mintha csak épp én dühítettem volna fel. Azt hiszem csodálatos napnak nézek elébe...

3. fejezet

Örülök, hogy tetszik a történet, és köszönöm a véleményeket :D Gyorsan összedobtam az új részt - bár szerintem nem a legjobb - ha már vannak, akik ennyire várják :D Csak nehogy hozzászokjatok a napi frisshez :P Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Ahogy haladt előre a nap, biztos voltam benne, hogy csak álmodtam az egészet, vagy csak képzelődtem. De mikor estefelé Ashley megjelent nálunk, arra gondoltam, hogy ez talán mégis a valóság. Még ha furcsa is.
      - Hangyányit változott a terv – csicseregte Ashley, amint beszálltam a kocsiba.
      - És ez mit is takar pontosan?
      - Háát... arra gondoltam tök buli lenne ha ma összehívnánk a fiúkat Robhoz, kicsit piálnánk, beszélgetnénk... szuper lesz, meglátod.
      - Szó. Sem. Lehet. Róla.
      - Oké, tudom, hogy mit gondolsz róluk, Kris. De ők tényleg nagyon jófejek.
      - Ezt nem értheted. Én nem tartozom közéjük... közétek!
      - Ez hülyeség – tiltakozott. - Tegnap mi... barátfélék lettünk. Ne hidd már azt, hogy ez valami sznob klub, ahova belépést lehet nyerni. Mi csak jó barátok vagyunk, és most már te is a barátom vagy.
      Elképedtem Ashley beszédétől. Ő és én mint barátok... huhh, elég szokatlan gondolat.
      - Figyelj, ez csak egy este – folytatta. - Szeretném ha az új barátom találkozna a régiekkel. Ennyi az egész.
      - Hát... rendben van. Ha ennyire akarod...
      Ashley elmosolyodott, majd sikerült további veszekedések nélkül eljutnunk Robék házáig. Eléggé vonakodtam, amit "fogvatartóm" is észrevett.
      - Jajj, ne legyél már nyuszi... Gyere, megígérem, hogy nem fogsz belehalni.
      - Köszi. Ígéretes – morogtam, de végül kiszálltam, hogy túlessek a mai estén. Ahogy beléptünk, az első amit meghallottunk, a fiúk nevetése volt. De egy különösen kihallatszott, én pedig felismertem: Kellan volt.
      Ashley rögtön befelé húzott, én pedig a lábaimat is ólomnak éreztem.
      - Azt hittük már nem is jöttök – mosolygott Jackson, mikor meglátott minket. Ő velünk szemben volt, de  Kellan és Rob is megfordultak, mikor rájöttek, hogy megérkeztünk.
      - Igen, Kris kicsit berezelt...
      - Kösz, Ashley, máris imádnivaló vagy...
      - Majd megszokod, mindig ilyen kedves – vigyorgott Kellan.
      A fiúk rögtön belénk diktálták a kötelező alkoholmennyiséget, habár figyelmezetettem Ashley-t, hogy most lehetőleg ne iggya félholtra magát. És egy idő után tényleg oldodótt a hangulat. Az sem zavart, hogy majdnem idegenek közt leiszom magam. Kellan és Jackson egyfolytában nevetettek, de Rob nem úgy tűnt, mint aki túlságosan barátkozni akarna. Na persze... sajnálom ha rangján alulinak tart.
      - Na jó... én kimegyek egy cigire – mondtam, miközben feltápászkodtam, hogy kimenjek a verandára.
      - Veled megyek – jelentette ki rögtön Rob, én pedig nem ellenkezhettem.
      Már gyújtottam volna meg a cigimet, csak hogy nem volt mivel...
      - Basszus, nincs nálam a gyújtóm...
      - Hagyd csak – kezdett el kotorászni Rob a zsebében. Közelebb jött hozzám, majd elém tartotta a lángot. Tekintetünk összetalálkozott ahogy meggyújtotta az ajkaim közt lévő szálat. Viszont nem tudtam belőle kiolvasni semmit, és ez összezavart. Legalább az ellenszenvet láttam volna rajta, amit odabent is éreztem... de a tekintete valami olyat tükrözött, amit nem tudtam volna megnevezni.
      - Örülök, hogy eljöttél – mondta mikor már eltávolodtunk egymástól. Jah, képzelem mennyire...
      - Tényleg? - kérdeztem gúnyolódva, de mintha észre sem vette volna.
      - Igen. Tudom, hogy mindenki Ashley-vel akar lógni, de valójában mindenki utálja azért, mert irigylik, pedig ha ismernék, tudnák, hogy nincs túl irigylésre méltó élete. Mások örömmel hagyták volna ott szenvedni tovább. Te pedig segítettél rajta.
      - Nem nagy dolog. És rájöttem, hogy félreismertem. Ő tényleg egy... klassz lány.
      Rob fürkésző arccal nézett rám, majd közelebb jött, én pedig pont akkor nyomtam el a cigimet. Az alkoholtól elég furcsa állapotban voltam, de még így is ledöbbentem, mikor egyik kezével az arcom felé nyúlt, és kisimított egy tincset az arcomból. Mielőtt azonban megszólalhatott volna...
      - Óh.. remélem nem zavartam meg semmit – nyitotta ki az ajtót Kellan. - Csak szólni akartam, hogy bejöhetnétek már, de ha...
      - Nem zavartál meg semmit – szakítottam félbe, majd elindultam befelé.

(Rob)

      Még pár pillanatig lefagyva álltam ott. Tudtam, hogy a végén úgysem csókoltam volna meg Kristent – féltem volna a reakciójától, hisz egész este inkább a barátaim társaságát preferálta - , de akkor is idegesített, hogy Kellan megzavart minket.
      Bementem, de közben csak Kristen arcára gondoltam, mikor olyan közel voltam hozzá, és arcával a láng fölé hajolt. Csak arra tudtam gondolni, hogy mennyire szép.
      Odabent már látszott Ashley-n, hogy ma is sikerült szépen leinnia magát. Felajánlottam nekik, hogy hazaviszem őket.
      - Nekem nincs kedvem hazamenniiii – nyafogott rögtön Ashley kómásan, Kristen vállára döntve.
      - Na jó, az lesz a legegyszerűbb ha Ashley-t is kirakod nálam – felelte Kristen, én pedig örömmel egyeztem bele. Hamarosan sikerült Ash-t betaszigálni a kocsiba, úgyhogy elindultunk Kristenék háza felé. Ott már a saját lábán botorkált el a ház felé, majd Kristen is követte volna, de megragadtam a karját.
      Látszott rajta, hogy meglepődött, de most nem törődtem ezzel, és végigsimítottam az arcán.
      - Rob... te ittál.
      - Én egy kortyot sem ittam – ellenkeztem, és ez igaz is volt.
      - Akkor... csak én képzelődök. De ne csináld ezt.
      - Mire gondolsz pontosan? - mosolyodtam el.
      - Erre – felelte, elhúzva kezemet az arcáról. - Gondolom majd... találkozunk.
      Nem tudom mi ütött belém. Egyszerűen csak meg akartam érinteni. De úgy tűnt, hogy én egyáltalán nem érdekeltem. Bosszúsan vettem ezt tudomásul, miközben bámultam ahogy Kristen is bemegy a házba. Bár követhettem volna...

2. fejezet

Hát végül mégiscsak sikerült összedobnom a második fejezetet mára. :D Nah itt már van Rob szemszög is, tessék örülni ;) És köszönöm, hogy ennyien írtatok, örülök, hogy tetszik a történet. :D Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Mindössze pár órát aludtam, és mikor felébredtem, Ashley még mindig aludt. Halkan átöltöztem és megmosakodtam, majd lementem a konyhába, hogy csináljak egy kis kávét, mert az biztos, hogy nekem szükségem volt rá.
      Be kellett vallanom magamnak, hogy eléggé ideges voltam amiatt, hogyan fog reagálni Ashley, hiszen eddig egy szót sem beszéltünk egymással. Kivéve persze a tegnap estét, de azt inkább egyoldalú kommunikációnak nevezném. És az emlegetett szamár persze...
      - Öhh, jó reggelt... - jelent meg a konyhaajtóban őfelsége.
      - Szia. Gondolom ezt most... el kéne magyaráznom.
      - Hát, igazából emlékszem a tegnap estére, annak ellenére, hogy nem voltam teljesen magamnál. Köszönöm amit tettél, Kristen. Nem ismerek mást aki megtette volna.
      - Nincs mit. Mármint... úgy tűnt, elég rossz állapotban vagy.
      Ashley csak egy apró bólintással felelt, majd lehajtotta a fejét.
      - Ülj csak le nyugodtan. Öntök neked kávét.
      - Köszönöm – motyogta.
      - Szóóval... ha szeretnéd, elmondhatod... tudod, hogy mi miatt borultál ki – hebegtem össze-vissza, miközben letettem elé a gőzölgő bögrét.
      - Nem akarlak az én hülyeségeimmel fárasztani. Már így is épp eleget tettél értem. Azzal, hogy nem hagytál ott egyedül.
      - Nem akarom beleütni az orrom, de ha szeretnél beszélni róla, tényleg meghallgatlak.
      - Ezt a dolgot... nem sok ember tudja. Csak Robnak beszéltem róla teljesen őszintén. - Látszott rajta, hogy tényleg érzékenyen érinti a téma, és furcsa volt látni az esendőségét. - Pár éve... a középiskola előtti nyáron, történt egy baleset az anyukámmal. Minden vasárnap... megvolt a mi kis saját napunk. Csak mi ketten. És az egyik ilyen vasárnap este mikor hazafelé tartottunk, egy részeg kamionos a kocsinkba ütközött, átment a piroson. Az ő oldaláról csapódott be, és rögtön...
      Nem tudta befejezni. Ez a történet... megdöbbentett. Ashley könnyei szívszorítóan gurultak végig az arcán, valahogy meg kellett vigasztalnom. Leültem a mellette lévő székre, és – elég sután – megsimogattam a karját.
      - Én csak... néha bevillanak az emlékek – zokogta. - És tegnap, egy hatalmas buli közepén hirtelen teljesen egyedül éreztem magam. Megint eszembe jutott minden, és muszáj volt eltompítanom az agyamat.
      - Annyira sajnálom, Ashley.
      - Sajnálom, hogy gondot okoztam – sírta.
      - Ne butáskodj már... - suttogtam a könnyeimmel küszködve, és akkor legnagyobb döbbenetemre Ashley a nyakamba vetette magát. Inkább nem szóltam most hozzá, hagytam, hogy kisírja magát. Kellett hozzá pár perc, hogy lenyugodjon.
      - Sajnálom az összes kellemetlenséget, tényleg. Azt hiszem, felhívom Robot... majd ő hazavisz.
      - Majd én hazaviszlek – ajánlottam fel.
      - Köszönöm – mosolyodott el - , de te már sokat segítettél.
      - Rendben van – sóhajtottam. - Kérdezhetek... valamit? Nem kell válaszolnod, ha nem szeretnél.
      - Ki vele!
      - Azt mondtad, hogy tegnap egyedül érezted magad... és hol voltak akkor a szőke cicák akikkel mindig együtt vagy?
      Azt hittem Ashley azt mondja, hogy ne üssem bele az orromat a dolgaiba, de ehelyett csak elmosolyodott.
      - Nem is igazán tudom. Még a suli elején elég sokat lógtam a fiúkkal, aztán mire észbe kaptam... már mindig ők vettek körül. Úgy tekintettek már mint valami... vezetőre, vagy hogy is mondjam. Valahogy belecsöppentem ebbe az egészbe. Tudom, hogy mit hisznek rólam a többiek, Kristen. De nem érdekel, ha félreismernek. Már csak ezt az évet kell kibírnom.
      Furcsa volt. "Már csak ezt az évet kell kibírnom." Én is mindig erre gondoltam a nehezebb napokon, de hogy egy olyan lány is, mint Ashley, ezt gondolja... Sosem hittem, hogy neki bármilyen problémája is lehet, és tessék. Ma egy majdnem vadidegennek bevallotta őket.
      - Sosem gondoltam bele a helyzetedbe – mondtam ki az igazságot.
      - Tudod mit? Gyere ma át hozzánk! Az apám úgyis egyfolytában dolgozik, és ma éjszaka sem lesz otthon. Azt hiszem ránk férne egy ismerkedős este.
      Csajos pizsiparti Greene-éknél? Valószínűleg belekerültem valami szürreális álomba...
      - Öhm... rendben.
      - Oké, délután eljövök érted! - mondta rögtön hatalmas vigyorral az arcán, amivel Nikkire emlékeztetett.
      Még mindig elég nagy összevisszaság volt a fejemben a történtek miatt, mikor Ashley felhívta Robot. És csak akkor ért a másik sokk, mikor megérkezett. Te jó isten, hogy kerültem én ilyen társaságba...
      - Rendes dolog volt, amit érte tettél – mondta Rob, mikor Ashley már beszállt a kocsiba. Vele már váltottam egy-két szót – osztálytársak lévén - , de akkor is döbbenten ért el a tudatomig, hogy most a házam előtt beszélgetünk egy szombat délelőtt.
      - Hát... úgy látszik egy rendes lány vagyok.
      Szavaim hallattán féloldalas mosolyt vetett rám. És istenem, micsoda mosoly volt! Jesszusom, ezt most tényleg én gondoltam...?
      - Szia, Kristen.
      - Szia – köszöntem el én is, de Rob még pár pillanatig engem bámult. Majd mintha észbe kapott volna, ő is beszállt a kocsiba.

(Rob)

      - Ezt nem hiszem el! - mondtam, mikor elindultunk. - Kristennél töltötted az éjszakát...
      - Ha most valami perverzió jutott eszedbe, gyorsan felejtsd el! - nézett rám Ash.
      - Tudod, hogy értem. Mármint... ő Kristen.
      Kristen... akibe már pár hónapja bele voltam esve. És ezt csak Ashley tudta. Hiszen mikor is érdekelném én Kristent? Őt, aki annyira gyönyörű, intelligens, és... ezek szerint még kedves és segítőkész is. A suliban többször gondoltam rá, hogy beszélgetést kezdeményezek vele, de gyáva módon elhessegettem a gondolatot, mint valami félénk kisiskolás. Nem mondom, hogy hatalmas, plátói szerelmet tápláltam iránta, csupán... szerettem csodálni, mikor nem figyel oda. És nem vettem észre más lányokat.
      - Jó-jó, tudom... Hé, tudod mit? Ma délután találkozunk Kristennel! Eredetileg nálunk lettünk volna, de hívjuk össze a bandát hozzátok! Hadd ismerkedjenek meg mind a te szívszerelmeddel. Kicsit piálunk, és nektek is lesz alkalmatok hogy... khm, közelebb kerüljetek egymáshoz.
      - Nem fog belemenni – vágtam rá rögtön.
      - És hallottad, hogy én azt mondtam volna, hogy be is avatom előtte? Nyugi, minden oké lesz!
      Egy szombat este Kristennel... te jó ég, minek nézek én elébe?

1. fejezet

Sziasztok! Íme az új történet, amit már említettem a Love in LA egyik fejezete előtt... :D Remélem elnyeri a tetszéseteket, örülnék a véleményeknek :)
Abellana

(Kristen)

      - Ígérd meg! - ismételte Nikki ma már sokadszorra. - Ígérd meg, hogy eljössz ma arra a bulira!
      - Nem is tudom... - haboztam.
      - Kristen! Gondolj bele... mikor fognak minket még egyszer meghívni egy olyan bulira, amit ők csinálnak...
      Nikki reggel óta oda-vissza volt, mivel Jackson elhívta őt a házibulijára. Azóta könyörgött, hogy kísérjem el, de együtt bulizni Rob meg Ashley idióta bandájával...
      - Hát épp ez az, Nikki! Mi nem illünk oda.
      - A fél suli ott lesz – forgatta a szemeit barátnőm.
      - Nem érdekel a fél suli – ellenkeztem. - Nincs kedvem nagyképű egoistákkal szórakozni.
      - Kéééééérlek, az én kedvemért – nézett rám bociszemekkel. Nincs menekvés, meg kell adnom magam.
      - Rendben, de sokkal tartozol ezért Reed...
      - Köszikösziköszi – hadarta Nikki, majd a nyakamba vetette magát. És ezzel saját kezűleg lökött be az oroszlánok barlangjába...
      A nap hátralévő részében csak az este járt a fejemben. Tudtam, hogy van ebben a suliban néhány népszerűség-hajhász ember, aki a fél karját odaadná, ha bejutna egyszer Ashley Greene-ék valamelyik bulijára. De én nem akartam ebbe belekeveredni. És mégis... mikor este Nikki és én kiszálltunk a kocsiból Jacksonék háza előtt, már nyakig benne voltam.
      Egy valami biztos volt: Nikki egyáltalán nem túlzott azzal, hogy a fél suli itt lesz. Sosem volt tömegiszonyom, de ez... megijesztett.
      - Abban biztos lehetsz, hogy ez az estét nem felejtjük el – vigyorgott Nikki, de én csak a szememet forgattam a szavaira.
      - Jah... meghívnak vagy száz embert, hogy megmutassák, hogy ők milyen magasrangúak...
      - Jesszusom, Kristen... muszáj mindig ilyen középkorian beszélni? Oké, kicsit népszerűbbek mint az átlag, de azért ne utáld már őket ennyire. Nem is ismered őket!
      - Mert talán te igen? - vágtam vissza.
      - Na jó! Tudod mit? Ha ennyire akarsz, menj... de én bemegyek.
      Nikki valóban elindult az ajtó felé, majd egy pillanatnyi habozás után visszakiáltottam:
      - Ahjj, várj már Nikki! - Utánamentem, és kelletlen beleegyeztem, hogy maradok. Talán egy este még nem árt meg...
      Amint beléptünk, barátnőm lelkesedése rögtön az egekbe szökött. Rögtön el is indult a sűrűjébe, hogy elvegyüljön, én pedig "kisebb" fáziskéséssel követni kezdtem. Viszont a következő pillanatban ismerős arcba botlottam...
      - Tom! Nem hittem, hogy itt leszel. - Tom és én elég jó haverok voltunk, de tudtam, hogy ő Robbal is elég jóban van, mégsem tartozott az egoisták klubjához.
      - Te nem hitted, hogy én itt leszek? Ezt inkább én hihettem volna csajszi! Nem úgy volt, hogy te utálod ezeket a népeket?
      - Pff, ne is mondd... csak nem engedhettem Nikkit egyedül jönni. Könyörgött.
      - Nem olyan rosszak mint amilyennek gondolod őket, Kris.
      - Jah, tök mindegy...
      A szoba közepén épp Ashley visongott valamin a plasztikcicákkal, akik mindenhová követték. Ez a kép nem igazán győzött meg arról, hogy ők nem csak felszínes bunkók. Tom követte a tekintetem.
      - Oké, a ribancok körülötte tényleg csak üresfejű libák, de Ash... ő eléggé... jófejnek tűnik. Mármint... nem ismerem annyira. De nem hinném, hogy ő is csak egy buta ribanc, mint a többiek.
      - Na jó, ha végeztél a védőbeszéddel, inkább húzzunk ki sörözni.
      Barátom arcán rögtön vigyor terült szét, majd egy-egy üveg sörrel kimentünk a hátsó udvarra, ahol szintén elég sokan voltak.
      - Nem lehet, hogy csak irigykedsz? - kérdezte egyszer csak Tom.
      - Irigykedek? Semmi szükségem olyan barátokra, akikre egy év múlva nem is emlékeznék. És ők pontosan ilyenek egymásnak...
      - Ebben tévedsz. Ashley és Rob már... az ovi óta legjobb barátok. Tényleg sok szarból kihúzták egymást az évek alatt.
      - Oké, én csak egyet tudok. Nem ismerem őket, és nem is akarok velük megismerkedni.
      Tom csak a fejét csóválta szavaim hallatán, láthatóan úgy vélte, hogy rosszul ítélem meg őket. De én maradtam a saját véleményem mellett. Egyelőre...
      Nemsokára elindultam megkeresni Nikkit, mielőtt még ki tudja mibe keveredik... Hamarosan meg is találtam, amikor éppen Jacksonnal dumált.
      - Kristen, szia! Örülök, hogy te is el tudtál jönni. - Na igen... Jackson volt a legnormálisabb közülük. Fogadni mernék, hogy a többiek még a nevemet se tudják... pedig Ashley-n kívűl mindegyikük az osztálytársam volt.
      - Jah, hát öö... kösz a meghívást. Nikki, beszélhetnénk egy kicsit?
      - Ööö... én magatokra is hagylak titeket, beszéljetek csak – mosolygott Jack, majd kioldalazott a képből.
      - Mi az? - kérdezte Nikki.
      - Azt hiszem én inkább... lassan elindulok.
      - Ne már, Kris! Élvezzük a bulit, piáljunk! Csak egy estére engedd el magad...
      Rosszalló pillantást vetettem Nikkire, de pár óra múlva... enyhén bepiálva röhögtünk minden kis hülyeségen.
      - Basszus! - kaptam hirtelen a fejemhez. - Ki fog hazavezetni?
      - Higyjél nekem, Kris, tökéletesen vezetek... még részegen is. - Az, hogy a mondat közben vagy tízszer összecsomózódott a nyelve, nem volt túl bíztató. Dehát becsiccsentve... csak röhögtünk az egészen. Nemsokára pedig megdöbbentünk – leginkább csak én, mivel drága barátnőm nem volt száz százalékosan magánál - , hogy már alig vannak körülöttünk emberek.
      - Najóóó, Nikkicica, állj fel szépen, hazafuvarozlak...
      Tudtam, hogy részegen vezetni a legnagyobb idiótaság, de nem volt más lehetőségünk ebben a pillanatban. Felsegítettem Nikkit, majd elkezdtem kifelé hurcolni, de ekkor...
      Az egyik fal mentén lecsúszva, egyedül, tequilával a kezében ott ült Ashley. Szemei vörösek és puffadtak voltak – valószínűleg jó ideje sírt már valami miatt.
      - Ki találsz valahogy az autóig? - kérdeztem Nikkit. Félálomban felelt egy bólintással, majd kifelé botorkált. Nem hagyhattam ilyen állapotban Ashley-t, így hát odamentem hozzá és óvatosan letérdeltem mellé.
      - Ashley... jól vagy? - kérdeztem, kezemet a vállára téve. Hülye kérdés volt...
      - Kristen... - nyöszörögte. Hoppá... a méhkirálynő mégis tudja a nevemet.
      - Mi történt?
      Válasz helyett újból sírva fakadt, ezért inkább kivettem a már majdnem üres üveget a kezéből, és megpróbáltam talpra állítani. Habozva körbenéztem, de nem láttam senkit.
      - Na jó, gyere szépen...
      Kivezettem a kocsihoz, elvégre mi mást tehettem volna? Nem hagyhattam ott egyedül, hogy előbb-utóbb alkoholmérgezést kapjon. Nikki már beszenvedte magát az utasülésre, és máris békésen szuszogott. Betaszigáltam Ashley-t a hátsó ülésre, majd – már teljesen kijózanodott fejjel – előre ültem.
      Először Nikkit vittem haza, akit a bátyja becipelt a házba. Örültem, hogy ez már nem az én dolgom...
      Visszaülve a kocsiba egy kicsit elfogott a pánik. Természetesen nem tudtam Ashley címét... Én általában egyedül voltam otthon, mivel az anyám rengeteget utazott munkaügyben – szinte mindig távol volt. Az apám pedig New Yorkban lakott, és csak pár havonta láttam.
      A lehetőségeket számba véve csak egy megoldás maradt: a mi házunkba vittem Ashley-t. Szerencsére végigaludta az utat, úgyhogy nem nyafogott, kérdezősködött, panaszkodott vagy bármi ilyesmi.
      Mikor a házunk elé értem, kinyitottam a hátsó ajtót, és óvatosan elkezdtem ébresztgetni. A legtöbb amit elértem, hogy a segítségemmel talpra tudott állni, úgyhogy bevonszoltam a házba. És közben meg sem próbáltam belegondolni mennyire abszurd ez a helyzet...
      Igazából a kanapéra is fektethettem volna, de ha reggel lehányja anyám szőnyegét, tuti holtan végzem... A szobámba vittem, ahol rögtön az ágyra döntöttem. Tessék, Ashley Greene, hol vannak ilyenkor a nagy cimboráid...?
      Ránéztem az órára, ami hajnali hármat mutatott. Nagy nehezen én is álomra hajtottam a fejem, bele sem gondolva, hogy mi várhat majd rám a reggel...