még egy közlemény :D

Lehet, hogy ennek nem fogtok örülni, de úgy döntöttem, hogy még nagy nehezen összekaparom a 39. fejezetet, és a 40. lesz az utolsó. Nem vagyok már elégedett a történettel és nem igazán tudom már tovább írni. De megpróbálok méltó befejezést írni majd neki és szépen lezárni az egészet.
Abellana

---------

2. fejezet: http://twostrangers-rs.blogspot.com/

ez meg az...

Először is, elgondolkodtam a dolgokon, és úgy döntöttem, hogy már nem sokáig folytatom a High School Love-t. Hogy ez még öt fejezet, vagy tíz, azt nem tudom de az utolsó fejezet előtt szólni fogok. De már elegem van belőle, hogy ennyi embernek nem tetszik, akkor meg minek folytassam?

Más: az új történetemnél tiszta lappal kezdek, megpróbálok valami újat felmutatni ott. Majd meglátjuk mennyire sikerül, mindenesetre felkerült az első fejezet. Akit érdekel, nézzen be :)

http://twostrangers-rs.blogspot.com/

Abellana

38. fejezet

Itt a folytatás, ami inkább egy töltelékfejezet lett... kicsit bepillantunk Nikki és Kellan életébe (külön-külön) :D Jó olvasást, és aki még nem nézett be az új történetemhez, az pótolja ;)

(Kristen)

      - Kristen!! - kiáltott fel Jamie mikor meglátott, és a lábaim köré fonta a karjait – mivel még csak idáig ért fel. Régóta nem láttam már, és most jöttem rá, hogy mennyire hiányzott ő is.
      - Ez aztán a vendégszeretet... - nevettem fel, visszaölelve őt.
      - Jamie, ki az? - kiabált ki egy ismerős hang, de mielőtt választ kaphatott volna, kinézett a konyhából. - Kristen, szia!!!
      Nikki arcán meglepett, de boldog mosoly terült szét, és gyorsan megölelt.
      - Úgy örülök, hogy itt vagy – mondta. A következő szavait a fiához intézte. - Nyugodtan kimehetsz játszani kicsim, anyu meg a te bolond Kristen nénikéd amúgy is unalmas felnőtt dolgokról fognak beszélgetni.
      - Úgy ám – bólintottam, majd még egyszer alaposan megszorongattam Jamie-t aki gyorsan ki is szaladt.
      - Jesszusom, pár hónapja láttam utoljára és máris mennyit nőtt! - sóhajtottam.
      - Ne is mondd... alig hiszem el, hogy már ekkora.
      Azt kell mondanom, Jamie a világ legimádottabb kisfiúja volt, annak ellenére, hogy elég nagy meglepetésként érte a saját szüleit is. Ugyanis mint kiderült, ő volt Nikki és Kellan kapcsolatának az "emléke"...
      Nikki pár nappal azelőtt tudta meg, hogy terhes, mielőtt én és Rob szakítottunk. Viszont ő maga sem akarta elhinni és egy ideig nem is szólt róla senkinek. Ő volt az első személy, akinek kiöntöttem a lelkemet, majd ő is elárulta a titkát – először csak nekem, majd Ashley-nek is. Ash unszolására végül Nikki megosztotta a nagy híreket az apával is...
      Kellan ekkor eléggé sokkos lett, rögtön elkezdte tervezgetni, hogy elveszi Nikki-t és nem megy egyetemre. Nikki viszont nem akarta, hogy Kellan feladja a tervét... Nagy nehezen rávette őt, hogy menjen csak New Yorkba az egyetemre.
      Kellan olyan sűrűn jött LA-be Nikki terhessége alatt, amilyen sűrűn csak tudott. Egyáltalán nem hagyta őt magára, és mindkettejükből felelősségteljes szülő lett. Jamie és Kellan pedig rajongtak egymásért...
      - Szóval mi szél hozott erre? - kérdezte Nikki. - Nem mintha nem örülnék, hogy itt vagy... Na és persze még egyikőtökkel se tudtam beszélni. Mi volt az esküvőn?
      - Nos... az esküvő elmaradt – mondtam egy apró mosollyal, Nikki pedig kiköpte a kávéját.
      - Hogy mivan??? Várj, akkor... - Nikkinek kezdett leesni a dolog. Én csak bólintottam, mire ő sikítva ugrott a nyakamba.
      - Uramisten, Kris, ezt alig hiszem el! Végre ennyi év után ti hülyék rájöttetek, hogy muszáj együtt lennetek!
      - Milyen kedves – nevettem fel.
      - Mesélj el mindent! - követelte rögtön, úgyhogy bele is kezdtem a történetbe. Órákon át beszélgettünk Nikkivel, ami nagyon jól esett, régóta nem volt már ilyen. És természetesen ő is örült neki, hogy Robbal minden a régi...
      Mielőtt elbúcsúztunk volna, eszembe jutott valami, amit tegnap mondott Ash.
      - Ashley eltervezte, hogy ma este szórakozni fogunk, úgy mint régen, úgyhogy képzelheted... - nevettem. - Ugye ott leszel?
      - Hidd el, szívesen mennék, de már vagy egy hete ma láttam először Jamie-t. A mai estét a fiammal töltöm. De nektek jó szórakozást – mosolygott Nikki.
      - Kösz Nikki, neked is – mosolyogtam vissza, majd elköszöntem tőle és Jamie-től.

(Rob)

      Ha Ashley egyszer eltervezi, hogy mindannyian szórakozunk egyet, abból sosem sül ki semmi jó. De magadtam neki a bizalmat, többek közt azért is, mert Tom szerint este "dobok majd egy hátast". Fogalmam sincs, hogy min törték a fejüket megint...
      - Min jár az eszed? - kérdeztem Kris-t, aki nagyon gondolkodva nézett kifelé a kocsi ablakán.
      - Nem érdekes – sóhajtotta, de mikor rám nézett, tudta, hogy nem hagyom ennyiben úgysem. - Csak eszembe jutott, hogy mennyi minden megváltozott az öt év alatt. Felnőttünk – nevetett fel keserűen.
      - Csak az számít, hogy minden rendbe jött – mondtam. - Túl kell lépnünk az önmarcangoláson, nekem egyfolytában az jár a fejemben, hogy bár maradtam volna, neked meg az, hogy inkább New Yorkba jöttél volna. De talán ez kellett ahhoz, hogy újra együtt lehessünk. Nem követjük el ugyanazokat a hibákat újra.
      - Azt hiszem igazad van – bólintott Kristen, én pedig leálltam Ashley-ék háza előtt. Közelebb hajoltam Kristenhez és egy apró csókot nyomtam az ajkaira. Szerettem volna eloszlatni a kétségeit, tudtam, hogy még mindig nem hiszi el teljesen, hogy minden rendbe jött.
      - Ne aggódj semmi miatt – suttogtam. - Megígértem, hogy ezentúl boldoggá teszlek.
      Kristen ekkor felpillantott a szemembe, egyik kezét pedig az arcomra simította.
      - Szeretlek, Rob – mondta halkan, én pedig akaratlanul is elmosolyodtam.
      - Én is téged – feleltem, majd egy utolsó csók után elindultunk befelé.
      - Végre itt vagytok – sikított fel Ash mikor ajtót nyitott. Mikor azonban közelebb hajolt Kristenhez, olyan halkan mondott neki valamit, hogy én ne halljam. Mégis sikerült.
      - Elmondtad már neki? - kérdezte. Kris csak alig észrevehetően megrázta a fejét, én pedig gyanakodva méregettem őket. Van valami amit Kristennek el kéne mondania nekem...?
      Az este hátralévő részében ez járt a fejemben, de Ashnek és Tomnak sikerült kizökkentenie a gondolataimból, mikor elárulták a meglepetésük.
      - Szóval... - kezdte Ash izgatottan – készítsétek a naptáraitokat, ugyanis mind foglaltak vagytok decemberre. Az esküvőnkre.
      Ezen mind meglepődtünk, hiszen még csak pár hónapja költöztek össze, bár az igaz, hogy ők már több, mint öt éve együtt vannak. Boldogan gratuláltunk nekik.

(Kellan)

      - Hát nem elképesztő? - ámuldozott Emma, miközben kimentünk a teraszra. - Mikor megismertem őket, még össze-vissza bénáztak, most meg... hűű!
      Képzelem milyen bárgyú vigyor terülhetett szét az arcomon, miközben a mosolyát bámultam és az ajkai mozgását beszéd közben. És valószínűleg túl sokáig nem is reagáltam, csak bambultam, ugyanis Emma rám kapta a tekintetét.
      - Mi van? - kérdezte nevetve.
      - Nagyon szép vagy ma – feleltem mosolyogva, mire az ő arca megkomolyodott.
      - Ó istenem, tudtam, hogy ez lesz, annyira tudtam...
      - Micsoda? - értetlenkedtem.
      - Kellan, New Yorkban hülyék voltunk. Borozgattunk az étteremben, aztán lassúztunk, elkísértél a szobámig... de csak egy csók volt. Nem hagyhatnánk ennyiben? Két részeg barát részeges csókja.
      - És mi van, ha én nem szeretném ennyiben hagyni? - kérdeztem közelebb lépve hozzá.
      - Ne csináld ezt – rázta meg a fejét. - Az egyik legjobb barátom vagy.
      - Emma, veled egyetlen csóknál azt éreztem, amit más lányokkal sosem. A barátság is átalakulhat...
      - Jól van, tegyük fel, hogy összejön köztünk valami komolyabb, de évek múlva szakítunk. Hogy fogok utána Jamie vagy Nikki szemébe nézni? Tudod, hogy szeretem őket!
      - Nem gondolkodhatsz így! Muszáj vállalni a kockázatot néha. És különben is, hogy jön ide Nikki?
      - Ő a fiad anyja – sóhajtotta Emma. - Mindig is sokat fog jelenteni neked.
      - Persze, hiszen ő adta nekem Jamie-t. De nem szeretem őt úgy, mint téged. Ne keress kifogásokat, Emma – mondtam halkan, majd megtettem még egy lépést felé. Egyik kezemmel megemeltem az állát, hogy rám nézzen, és lassan felé hajoltam...

új...

Sziasztok! :)
Azt előre is leszögezem: nem tudom, hogy a HSL-nek mikor lesz vége, egyelőre még nem tervezem nagyon a befejezését :D Viszont úgy döntöttem, hogy belekezdek egy új RS sztoriba, akit érdekel, nézzen be :) Az egyelőre még rejtély, hogy mikor kerül fel az első fejezet, most csak az ismertető van fent.

http://twostrangers-rs.blogspot.com/

37. fejezet

Wow, 14 megjegyzés és 117 pipa... :D Köszönöm mindenkinek aki írt :) Itt a következő rész, remélem ez is elnyeri a tetszéseteket. Jó olvasást.
Abellana

(Kristen)

      Mielőtt hazaérkeztünk volna Los Angelesbe, Rob megkért, hogy költözzek össze vele. Mivel mindketten elhagytuk azokat, akikkel eddig éltünk, "hajléktalannak" bizonyultunk, de kiderült, hogy Rob fenntartott egy lakást LA-ben, csak eddig nem használta.
      Miután megérkeztünk, az első útunk az anyámhoz vezetett, mivel a Mike-kal való szakításom után hozzávittem a cuccaimat. Amint anyu megpillantott minket Robbal, rögtön elsírta magát, nem is lehetett volna boldogabb, hogy újra együtt vagyunk.
      A barátaink – Nikki-t kivéve, aki még mindig egy másik városban volt munkaügyben – készséggel segítettek a költözésnél, az egész olyan volt, mintha visszarepültem volna éveket az időben. Mind együtt voltunk és ilyen már nagyon rég nem történt. De azért azt is vártam, hogy végre kettesben lehessünk Robbal, úgyhogy egy picit örültem, mikor a többiek hazamentek.
      - Na, mit gondolsz? - kérdezte Rob, miközben körbenézett a szobában, ami egyelőre csak dobozokkal volt tele.
      - Szerintem csodás lesz – feleltem egy boldog mosollyal, Rob pedig közelebb jött és körém fonta a karjait. A szemembe nézve kisimított egy tincset az arcomból, az ajkai körül apró mosoly játszott. A tekintetéből áradtak az érzelmek, szavak nélkül is képes volt elmondani bármit.
      Ajkaival felém közeledett, én pedig örömmel forrtam vele össze egy lágy csókban, ami viszont egyre vágyódóbb és szenvedélyesebb lett. Rob gyengéden fektetett le, majd ő is fölém helyezkedett, de a vágy hevében sikerült felborítanunk egy dobozt. Felnevettem, ahogy meghallottam a csörömpölést, Rob pedig mosolyogva tekintett le rám.
      - Mi az? - kérdeztem még mindig nevetve. Ő csak megrázta a fejét.
      - Hiányzott a nevetésed hangja – felelte. Az arcom megkomolyodott és egy újabb csókot követelve emeltem fel a fejem, amit ő boldogan meg is adott. Nyelvünk szenvedélyes táncot járt, miközben Rob érintései a lehetetlennél is tovább hevítettek.
      Lassan megszabadított a felsőmtől és a melltartómtól, miközben a hasamat és a melleimet alaposan végigpuszilgatta. Miután a nyakamon is végigvezette ajkait, újból egy csókért hajolt fölém. Hosszasan ízlelgettük egymást, de a vágyaink egyre jobban feléledtek.
      Kezeimet levezettem Rob pólójának az aljához, ő pedig készségesen hagyta, hogy áthúzzam a feje fölött, majd újabb mámorító csókot váltottunk. Kezei most a melleimet kényeztették, én pedig belenyögtem nyelveink játékába. Rob elmosolyodott, mikor meghallotta, és kezei máris a nadrágomtól való megszabadításon dolgoztak. Szerencsémre ez elég hamar sikerült is neki, én pedig minél sürgősebben próbáltam viszonozni eme tettét.
      Miután sikeresen megszabadítottuk egymást a ruháktól, visszafeküdve folytattuk szerelmes csókcsatánkat. Rob egyik kezét végigvezette a testemen, míg célt nem ért vágyaim központjánál. Belenyögtem a csókba ahogy megéreztem egyik ujját bennem. Ekkor elhajolt tőlem és a nyakamat kezdte el csókolgatni, én pedig tehetetlenül vonaglottam a kéjtől.
      Rob az arcomat szemlélte miközben elért a gyönyör első hulláma, és szenvedélyes csókért hajolt felém, mikor a légzésem kezdett normálisabb lenni... Szerelmes csókunk közben lassan újra összeolvadt a testünk.
      Kiélveztünk minden egyes pillanatot, hiszen annyi ideig voltunk távol és még csak pár napja kaptuk vissza egymást. Lassú tempóban hajtottuk egymást a vég felé, miközben a lehetetlennél is közelebb voltunk egymáshoz. Rob egyszer csak elhajolt tőlem pár centire, hogy a szemembe nézhessen, majd a fülemhez hajolt és odasúgta:
      - Szeretlek...
      Felnyögtem, az élvezettől és a sejtjeimet átjáró szerelemtől egyaránt.
      - Én is szeretlek – feleltem halkan, majd egy csókkal pecsételtük meg a vallomásainkat, hamarosan pedig mindkettőnket összeölelkezve ért el a mámorító robbanás a testünkben. Nemsokára édes csókok közepette merültünk álomba...
      Ahogy elsétáltam a széksorok között, hogy a helyemre üljek, minden tekintet rám szegeződött. Mintha valami lenéző lett volna a szemükben... mintha mint tudták volna, hogy azt kívánom bár én lennék a menyasszony ma.
      Leültem Ashley mellé aki bátorítóan megszorította a kezemet. Tőlem csak egy szomorú mosoly telt ki, amivel azt hazudtam a világnak, hogy "jól vagyok". A legkevésbé sem voltam jól. Csakis magam elé néztem, nem akartam Őt látni.
      A zene felcsendült, a menyasszony lassan lépkedett ugyanott, ahol az előbb én is. A vendégek felemelkedtek a székükről és nézték, ahogy bevonul. Mosolyogtak, miközben biztosan az járt a fejükben: "milyen gyönyörű".
      Számomra óráknak tűnő másodpercek után csatlakozott az oltárnál álló vőlegényéhez. Mindkettejük arcán mosoly volt, végig egymás szemébe néztek míg a pap beszélt. Végül a vőlegény engedélyt kapott, hogy megcsókolja a menyasszonyt. Lassan felhajtotta a fátylat.
      Megszakadt a szívem, mikor Rob megcsókolta a nőt.
      Zihálva ébredtem fel, az arcomon könnyek folytak végig. Még mindig sötét volt a szobában, az éjszaka közepe lehetett. Hihetetlenül megkönnyebbültem, hogy csak egy álom volt. Pedig annyira átéltem az egészet, valódinak tűnt... És ez nem is csoda, hisz pár napra azt hittem, ez lesz a jövőm.
      Felülve zokogtam, egyszerűen nem tudtam abbahagyni. Egyszer csak egy kéz érintette meg a vállamat.
      - Kris, mi baj van? - kérdezte Rob aggódva, miközben végigsimított az arcomon.
      - Annyira... borzasztó volt – nyögtem ki. - Nagyon... rosszat álmodtam.
      - Megijesztesz Kris, nyugodj meg. Nem lesz semmi baj. Elmeséled?
      - Elvetted őt – zokogtam. - És boldog voltál, engem pedig mindenki utált...
      Rob ekkor maga felé fordította az arcomat, hogy rá nézzek.
      - Ez soha nem fog megtörténni, Kristen. Csak egy álom volt, csakis veled vagyok boldog, és többé eszemben sincs elvenni valaki mást. Szeretlek.
      A szavai teljesen megnyugtattak, és szorosan hozzábújtam, ő pedig a hátamat kezdte el simogatni.
      - Soha többet nem hagylak el – suttogta, én pedig lassan újra elszenderedtem a karjaiban...
      Reggel isteni kávéillatra ébredtem. Magamra kaptam Rob földön heverő ingjét – nehogy már meztelenül mászkáljak – majd kimentem a konyhába. Rob éppen kávét főzött – micsoda meglepetés – és az én pokoli szerencsémre félmeztelen volt. Kihasználtam, hogy még nem hallott meg, és egy ideig izmos hátán legeltettem a szemeim, majd mögé lépkedtem és hátulról átöleltem.
      - Jó reggelt – fordult felém Rob mosolyogva, majd egy csókkal köszöntöttük az új napot.
      - Neked is jó reggelt – mondtam halkan.
      - Terveztél mára valamit? - kérdezte.
      - Háát... arra gondoltam beszélek Nikkivel, úgy tudom ma visszajön, és ő még nem is tudja, hogy mi... de ha neked van valami terved...
      - Nincs – szólt közbe Rob mosolyogva. - Menj csak nyugodtan. Rátok fér egy kis beszélgetés.
      Egy apró csók után indultam is volna felöltözni, de Rob nem engedte el a kezemet és visszahúzott magához.
      - Többet nem engedem, hogy miattam rosszul érezd magad vagy rossz álmaid legyenek – mondta halkan, miközben végig lefelé nézett. Egyik kezem rásimítottam az arcára, hogy rám nézzen.
      - Tudom, hogy többet nem lesz ilyen. Most már tudom, hogy minden rendben lesz. Szeretlek – suttogtam.
      Miután megittuk a kávét, hosszú csókkal elbúcsúztunk, és elindultam Nikkihez. Örültem, hogy végre lesz alkalmunk beszélgetni egy kicsit, hiszen mostanában én a színészkedéssel voltam elfoglalva, ő pedig... mással.
      Vidáman kopogtam be a ház ajtaján, mikor odaértem, de nem Nikki nyitott ajtót. Hanem a kisfia.

36. fejezet

Máris itt a következő rész :) Köszönöm azoknak akik írtak véleményt, remélem itt sem spóroltok majd a szavakkal :D Amúgy meg Robsten eleget szenvedett már, nem gondoljátok hogy most már hagyom őket boldogulni kicsit? ;) Majd kiderül... :D Jó olvasást!
Abellana
Ui.: Akik minden egyes fejezetnél a 'nem tetszik'-et jelölik be, minek vannak még itt? Azok húzzanak el és olvassák a többi fanfictiont ahol kis szerencsével félévente van friss ;)

(Kristen)

      Csak feküdtünk csendben, egymással szemben, összeölelkezve. Rob lassú mozdulatokkal cirógatta meztelen hátamat. Ez lett volna a tökéletes pillanat, ha épp nem játszanak közbe olyan apróságok, hogy a férfi akivel az előbb lefeküdtem, házasodni készül.
      - Min gondolkodsz annyira? - kérdezte halkan. Eddig lehajtott fejemet most felemeltem, hogy a szemébe nézhessek. A tekintete lágy volt, és mintha egy kis aggódást is láttam volna benne.
      - Azt mondtad, karácsony előtt rendbe akartad hozni a dolgokat – mondtam. Rob bólintott. - Ha akkor tudtam volna, hogy ott vagy, azonnal ott hagytam volna Mike-ot. Senki sem mondta el, hogy akkor a városban voltál.
      - Ne rágd magad emiatt – felelte gyengéden, majd egy csókot nyomott a homlokomra.
      - Rob... ha szeretnéd itt maradok New Yorkban – mondtam félénken, hisz egy szóval sem mondta, hogy a Camillával kapcsolatos tervei ezzel le vannak fújva.
      - Nem szeretném – mondta ki Rob teljes természetességgel. Bennem pedig megállt az ütő. Tehát ennyi volt, csak egy kis lezárás a mi kapcsolatunknak, mielőtt megnősül. De ekkor folytatta. - Nem szeretném, én ugyanis Los Angelesbe költözöm és eléggé komplikált lenne, ha a barátnőm az ország másik végében élne.
      Döbbenten néztem rá. Tehát ez azt jelenti, hogy...? Alig mertem elhinni. Rob elmosolyodott és megsimogatta az arcom. Ekkor belőlem kitört minden...
      - Oh, istenem... - zokogtam fel, majd szorosan Robhoz bújtam és kétségbeesetten öleltem magamhoz.
      - Kris, kicsim, mi a baj? - kérdezte, hangja csupa aggodalom volt, miközben ő is magához szorított. Nem tudtam válaszolni, csak sírtam és sírtam, és Rob sem szólt többet, csak megnyugtatóan simogatta a hajam. Egészen addig zokogtam, míg el nem fogytak a könnyeim. Ránéztem Robra, aki csak aggódva várta, hogy mondjak valamit.
      - Én csak... alig hiszem el, hogy végre tényleg együtt vagyunk. Annyira boldog vagyok. De ez az elvesztegetett öt év... sohasem tudjuk majd kitörölni.
      - Ez az öt év csak még jobban ráébresztett, hogy mennyire szeretlek, Kristen – felelte komolyan. - És előttünk van az egész élet, hogy bepótoljuk.
      - Azt hiszem ezzel a lehetőséggel ki tudok békülni – mondtam, mire Rob elmosolyodott. Egy szerelmes csókot váltva kezdtünk bele a dolgok "bepótlásába".

(Rob)

      Most, hogy végre visszakaptam Kristen-t, semmi kedvem sem volt elválni tőle, de pár órára muszáj volt. Nem tudom mi ébresztett rá, hogy nekünk együtt kell lennünk, egyszerűen csak a ma délután után tudtam, hogy soha többet nem tudnám és nem is akarom elengedni.
      Mikor beléptem a Camillával közös lakásunk ajtaján, mindenhol sötét volt, csak a hold és a város fényei világítottak be az ablakokon.
      - Camilla?
      Nem érkezett válasz, így hát tovább kutattam. A hálószobában találtam meg őt, az ágy szélén ülve.
      - Merre voltál? - kérdezte halkan, de fel se nézett.
      - Miért ülsz itt a sötétben? - tudakoltam meg tőle, nem törődve a kérdésével – egyelőre.
      - Tudom, hogy egyáltalán nem akarod ezt az esküvőt, Rob – nevetett fel keserűen. - Csak azt nem értem, hogy akkor minek éltél velem? Minek kérted meg egyáltalán a kezem? Bár azt hiszem sejtem...
      - Miről beszélsz?
      - Tudom, hogy a barátaid mit gondolnak rólam, de hülye nem vagyok. Látnod kellett volna az arcodat, mikor megláttad Kristen-t.
      - Ha mindvégig tudtad, miért nem szóltál egy szót sem? - értetlenkedtem.
      - Mert arra gondoltam, hogy talán mégis elveszel. Gondoltam csak azért akartad az esküvőt, hogy elfelejtsd őt. Hadd találjam ki... régen jártatok, nem jött össze, mire te elkezdtél velem vigasztalódni.
      - Ez nem ilyen egyszerű, Camilla. Kristen nem csak egy lány az életemből. Nekem ő az életem.
      - Hát... gratulálok, megkaptad. Végre olyan barátnőd lesz akit a családod és a barátaid imádnak – mondta, a hangja szemrehányó volt.
      - Nézd, én sajnálom... de senki sem érdemel meg egy olyan házasságot, amiben nem szeretik. Neked is meg kell találnod a megfelelő embert, mert az nem én vagyok.
      Camilla felállt és sóhajtva felém fordult.
      - Csak egyet mondj meg – kérte. - Tényleg ennyire szereted őt?
      - Mindennél jobban.
      Az egykori menyasszonyom csak fájdalmasan bólintott egyet, majd odajött hozzám. Lehúzta a gyűrűt az ujjáról és felém nyújtotta.
      - Ha most elvenném ezt a gyűrűt az olyan lenne mintha sose jegyeztelek volna el. De nem így volt és én vállalom a tetteimet. Azt kezdesz a gyűrűvel amit akarsz, Camilla.
      Egy percig csak kutatta az arcomat, mintha azt várná igazat mondok-e. De végül csak bólintott.
      - Én most elmegyek... sétálni. Gondolom már nem leszel itt mire visszajövök.
      Bólintottam egyet, ő pedig kisétált az ajtón. Keserűen ébredtem rá, hogy nem fog hiányozni. Igyekeztem összepakolni a cuccaimat, hogy minél előbb visszamehessek ahhoz, aki számomra a legfontosabb.

(Kristen)

      Természetesen bíztam Robban, de mégis aggódtam amiatt, hogy talán míg találkozik Camillával, rájön, hogy mégse szeretne velem lenni és inkább New Yorkban akar maradni. Sőt, rettegtem tőle. De mikor visszajött, azonnal tudtam, hogy nem ez a helyzet és boldogan ugrottam a nyakába, mire ő csak felnevetett.
      - Hiányoztál – mormoltam halkan a fülébe.
      - Csak egy óráig voltam távol – mondta Rob mosolyogva. - De pontosan tudom, mire gondolsz.
      Az éjszaka hátralévő része csodálatosan telt, ha nem épp szeretkeztünk, akkor csak csendben öleltük egymást vagy az elmúlt évekről beszélgettünk. Életem legszebb éjszakája volt.
      Tudtam, hogy másnap reggelre Ash egy csoportos reggelit tervezett, de ő még mindig így tudta, hogy vissza akarok menni Los Angelesbe. Így hát ha azt mondom, hogy váratlanul érte mikor Robbal kézen fogva bekopogtunk hozzá reggel, nagyon finoman fogalmaztam.
      - Te jó... ég – suttogta döbbent arccal. Még sosem láttam őt így, de az már ismerősebb volt, mikor nem sokkal később sikoltozva ugrott a nyakunkba. Mikor bementünk és a többiek megláttak minket, hasonlóan reagáltak, de mind nagyon örültek nekünk.
      - Máris bírom az új csajod – kacsintott Kellan Robra, mire ő csak elnevette magát. Jól tudtam, hogy egyikük sem bírta Camillát.
      - Most veszem csak észre, merre van Nikki? - kérdeztem.
      - Közbejött valami munka – vont vállat Ash. - Hamarabb haza kellett mennie.
      Sajnáltam, hogy Nikkinek csak később tudom elmondani, hisz mindig is ő volt a legjobb barátnőm. De a boldogságomnak most semmi sem állhatta útját.
      Rob és Camilla hivatalosan is lefújták az esküvőt, mi pedig mindannyian ott maradtunk még pár napig New Yorkban, ahogy terveztük. Hihetetlen volt öt év után pár napban ennyi boldogságot kapni. Június utolsó napján mind a heten visszarepültünk Los Angelesbe, köztünk Rob is. Én pedig már alig vártam, hogy elkezdjük a közös életünket...