2011. április 27., szerda

9. fejezet

Nagy nehezen, de csak megszültem azért :D Köszönöm szépen a komikat, tartsátok meg ezt a jó szokásotokat, és jó olvasást :)
Abellana


(
Kristen)

     
- Rob... hol vagyunk? - kérdeztem, miközben kiszálltam a kocsiból. Egy tó partján voltunk, és mivel gyönyörű idő volt, a táj is csodaszép volt.
      - Általában idejövök, ha valamiért felhúzom magam, vagy ha egyedül akarok lenni – felelte. - Szép, igaz?
      - Nagyon is – helyeseltem. - De miért vagyunk itt?
      Rob először nem válaszolt, kézen fogott és az egyik padra húzott, majd ő is leült mellém.
      - Szerettem volna a mai napot veled tölteni – válaszolta végül.
      - Az iskolában is velem töltötted volna...
      - Jajj, Kristen... az iskolában órákat vesztegethettem volna el a veled töltött idő helyett. Én... nem tudom mi van velem. Kris, csak te jársz a fejemben, legszívesebben mindig veled lennék. Te nem így érzel?
      Felsóhajtottam. Hát persze, hogy így éreztem. Az órákon, szünetekben, otthon, elalvás előtt, mindig, mindig és mindig csakis Ő járt az eszemben.
      - Én is pontosan így érzek – suttogtam alig hallhatóan. Rob a kezével felemelte az állam, hogy rá nézzek, majd egy édes csókot nyomott az ajkaimra. És ezután... elkezdődött életem legszebb pár órája. Robbal végeérhetetlenül beszélgettünk bármilyen témáról, ami csak eszünkbe jutott, és eközben rengeteg csókot váltottunk.
      Nem gondoltunk semmi másra egymáson kívűl, nem gondoltunk arra, hogy nem is itt kéne lennünk, egyszerűen tökéletes volt minden.
      Már alkonyodott, mikor Rob hazavitt. A búcsúzkodás elég hosszúra nyúlt, ezért először észre sem vettem, hogy valami nincs rendben. Mikor Rob haza indult, feltűnt, hogy a házunkban ég a villany. Nem akartam rosszra gondolni, még az is megfordult a fejemben, hogy megint Ashley "tört be", hogy kikérdezzen a máról. De ekkora szerencsém nem volt...
      - Kristen!! Hol a fenében voltál te eddig? - fogadott rögtön a drága anyám, mikor beléptem.
      - Anya... nem úgy volt, hogy vasárnap jössz?
      - Ez most egyáltalán nem lényeg, kislányom. Visszaéltél a bizalmammal! Csak úgy elhatároztad, hogy ma nem mész iskolába? Mégis hol voltál? És ki hozott haza?
      Anyám kérdésáradata csak úgy ömlött a szájából, és akárhányszor próbáltam közbe szólni, lepisszegett.
      - Felfogtad, hogy végzős vagy? Nem lóghatsz csak úgy el, ha úgy tartja a kedved!
      - Anya...
      - Mégis mit gondoltál?
      - Ez bonyolult – suttogtam lehajtott fejjel. Nem szégyelltem magam vagy ilyesmi, de dühös voltam. Anyám havonta egyszer hazajön pár napra és máris azt hiszi, hogy ő irányítja az életemet? Nem veszi észre, hogy az összes többi napon nagyon jól ellátom magam egyedül is?
      - Kristen... – sóhajtott fel gondterhelten. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy mit csinálsz? Ígérd meg, hogy nem sántikálsz semmi rosszban! Bízhatok benned?
      Lesújtó pillantást vetettem az anyámra.
      - Hát ennyire ismersz? Igen anya, nyilvánvaló, hogy sosem járok be az iskolába, csak boltokat rabolok ki, és minden hétvégén belövöm magam. Gratulálok, fantasztikus anya vagy.
      Elképedt hirtelen haragomtól, én pedig nem adtam neki alkalmat, hogy feleljen, vagy megvédje magát, inkább felrohantam a lépcsőn, a szobám ajtaját pedig hangosan becsaptam magam mögött. Az anyámnak előre is sikerült elbasznia a hétvégémet...
      Reggel miután felkeltem, elhatároztam, hogy nem tudok most itt maradni. Nem volt kedvem anyám megjegyzéseihez és a kioktatásához. Mikor felöltöztem, hamarosan már a lépcsőn száguldottam lefelé, de anyám megállított a konyhából kiszólva.
      - Kristen! Hová mész?
      - El innen – morogtam halkan, de meghallotta.
      - Azért engem is megkérdezhettél volna, hogy elmehetsz-e...
      - Jah értem, szóval hetekig egyedül hagysz aztán mikor hazajössz pár napra már el sem mehetek engedély nélkül. Klassz.
      - Kristen, ne légy már ilyen – csóválta a fejét. - Tudod, hogy érted teszem. Azért dolgozok ennyit, hogy meglegyen mindenünk.
      - Hát nekem nincs meg mindenem! - fakadtam ki. - Nincs normális anyám, aki itt lenne, mikor szükségem van rá!
      - Kristen...
      - Most megyek – szakítottam félbe. Még mindig forrt bennem a düh, mikor a kocsimba ültem. Eddig nem vettem a fáradságot, hogy ezeket anyám szemébe mondjam, de valamiért most kijött belőlem az egész. Zavart, hogy a tulajdonának tekintett. Persze ő az anyám, de szinte nem is ismer engem.
      Nem is figyeltem, hogy merre tartok, ösztönösen vezettem, és mikor leállítottam a kocsit, Ashley-ék háza előtt találtam magam. Nem akartam zavarni, úgyhogy félve csöngettem be az ajtón, de Ash pár pillanat múlva vidáman nyitotta ki. Ez még az én arcomra is mosolyt csalt – habár egy elég bánatos mosolyt.
      - Szia, Kris! Héé... mi a baj?
      - Az anyám tegnap este hazajött – mondtam "hatalmas" lelkesedéssel.
      - Oh. Leszúrt amiatt, hogy nem voltál a suliban?
      - Szóval észrevetted...
      - Kris, mindenki észrevette – nevetett fel Ashley. - Arról pletykáltak, hogy elszöktetek Robbal, meg hogy biztos terhes vagy.
      - Mivan?? Jesszusom, ez beteg. Utálom ezt a sulit.
      A terhes-pletykától nekem is nevetnem kellett, hiszen senki sem gondolhatta, hogy tényleg emiatt nem voltam bent pénteken. De nem szerettem középpontban lenni, ezért eléggé zavart, hogy a pletykák célpontja vagyok. Talán egy-két hét múlva találnak valami más szarságot amin kiélhetik a baromságaikat...
      Többek közt ezért is vonakodtam attól, hogy ténylegesen együtt legyünk Robbal. Bár egy idő után biztos elülnének a pletykák, de akkor is. Viszont mindketten tudtuk, hogy ő áll nyerésre. Nem bírnám ki nélküle.
      - Szóval, hallottam, hogy mit csináltatok tegnap. Elmesélte.
      - Téged is elvitt már oda? - kíváncsiskodtam.
      - Jajj Kris, dehogyis. Soha senkit nem vitt oda. Tudtam, hogy van egy ilyen különleges helye, de azt nem, hogy hol.
      - Akkor engem miért...?
      - Mert odavan érted, Kristen. Úgy érzi, hogy veled is teljesen önmaga lehet. Tudod mekkora fájdalmat okoznál neki, ha lekoptatnád?
      Remek... pff, kösz Ashley, nyakamba varrtad a bűntudatot is, ha mégse jön össze a dolog. Viszont nem tudtam válaszolni, ugyanis Ashley-ék csengője megint megszólalt – ezúttal nem általam. Mikor Ash ajtót nyitott, éppen Ő lépett be rajta.
      A lélegzetem megakadt, a gyomrom és a lábaim megremegtek, a szívem pedig olvadásnak indult. A tekintetünk összefonódott, minden más eltűnt, csakis mi léteztünk. Rám mosolygott. Vissza mosolyogtam. Beleszerettem.

Díjak + a frissről...

Először is: a blog megkapta az első két díját Noéminek és Dorisznak köszönhetően, nagyon szépen köszönöm nekik :D




Na most, írnom kéne magamról hét dolgot és tovább adni hét embernek. Akiknek én adnám, úgyis megkapták már, úgyhogy ez kilőve :D Magamról pedig annyit, hogy olyan unalmas vagyok, hogy nem tudnék hét dolgot leírni :D De még egyszer köszönöm a díjakat <3

A frissről: elkezdtem írni, de mostanában alig van időm, úgyhogy meglátjuk, hogy mikor tudom hozni és még a másikra is jó lenne összehozni valamit. Megpróbálom minél hamarabb hozni ;)

2011. április 20., szerda

8. fejezet

Itt van, megérkezett a következő rész :D Ez most elég béna lett, de ennyi telt ki most tőlem. Nagyon köszönöm a véleményeket az előző részhez, remélem ehhez is sok komit várhatok ;) Jó olvasást!
Abellana


(
Kristen)

     
Be kellett, hogy valljam, csütörtök reggel szinte már reménykedtem abban, hogy Rob megint értem jön. És nem okozott csalódást. Ezúttal csengetett, és mikor ajtót nyitottam neki, akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra.
      - Ugye nem gond? - kérdezte szexi mosollyal az arcán. Én meg csak olvadoztam.
      - Hát ha muszáj... - feleltem közönyösen, de ő is tudta, hogy csak viccből teszem. Attól tartottam, hogy hamarosan arra is rájön, hogy belezúgtam... és akkor nem lesz visszaút.
      Mikor kinyitotta nekem a kocsiajtót, elnevettem magam, nem tehettem róla, egyszerűen szörnyen aranyos volt.
      - Mi az? - kérdezte.
      - A korodbeli fiúk nem ilyen illedelmesek – feleltem.
      - Ez csak egy a számos remek tulajdonságom közül – kacsintott rám, majd egy apró csókot nyomott a nyakam oldalára. Ettől egy apró csalódott sóhaj tört ki belőlem, mert arra vágytam, hogy az ajkait ízlelhessem. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy én kezdeményezek...
      Amint elindultunk, olyan volt, mintha csak a tegnapi nap folytatódott volna. Mostmár sokkal felszabadultabb voltam Robbal, a nap folyamán amikor csak tudtunk, hosszasan beszélgettünk és viccelődtünk. Olyan volt, mintha régóta barátok lennénk, azzal a különbséggel, hogy... nem csak barátként akartam őt.
      Miközben Rob délután hazafelé vitt, azon gondolkoztam, hogy miért is ne adjak neki egy esélyt. Tudtam róla, hogy milyen jófej és még kedves is, arról nem is beszélve hogy ő az álompasi. De olyan sokáig bele voltam süppedve az én kis jelentéktelen szerepembe, hogy már semmiben sem voltam biztos.
      Annyira másfelé jártak a gondolataim, hogy alig vettem észre mikor Rob leállította az autót. Csak egy valami volt furcsa: az ő házuk előtt voltunk.
      - Mit keresünk itt? - kérdeztem ijedten.
      - Szeretném, ha bejönnél – nézett rám kedvesen egy pillanatra, majd kiszállt. Én még bepánikolva ültem bent a kocsiban, mikor kinyitotta az ajtót. Lehajolt, hogy közelebb kerüljön hozzám, majd egy csókot nyomott az arcomra.
      - Nyugi, Kris. Csak gyere be, nem harapok.
      Rob unszolásával végül kiszálltam, majd kézen fogott, és lassan a ház ajtaja felé sétáltunk. Igazából nem tudom miért, de borzasztóan izgultam. Amint beléptünk, egy hang szólt ki a konyhából.
      - Rob, te vagy... óh. Nem tudtam, hogy... nem vagy egyedül – lépett hozzánk egy csinos, középkorú szőke nő.
      - Igen, öhm... anya, ő itt egy barátom és osztálytársam, Kristen – hebegett Rob.
      - Oh! Szervusz, Kristen, Clare vagyok – nyújtott kezet Rob anyukája mosolygósan.
      - Jó napot, Clare – ráztam meg a kezét és közben nem tudtam nem visszamosolyogni.
      - Ugyan, sziázz csak nyugodtan – legyintett Clare, Rob pedig sietve véget vetett a bemutatkozásnak.
      - Na jó, most felmegyünk – mondta, majd újból megfogta a kezemet – amitől jóleső bizsergés futott rajtam végig – és felfelé húzott a lépcsőn.
      - Nem feltételez rólunk semmi rosszat az anyád? - kérdeztem közben.
      - Nem – felelte Rob egyszerűen, majd beléptünk a szobájába.
      - Miért hoztál ide, Rob?
      - Hogy meggyőzzelek. Arról, hogy együtt kéne lennünk.
      - Oké, győzz meg – forgattam a szemeimet, miközben lehuppantam Rob ágyára. Féltem attól, hogy túl hamar meg fog győzni. És én nem akartam fejest ugrani semmibe.
      - Figyelj, Kris... én egyszerűen nem bírtalak ma hazavinni. Nem akarok tőled elszakadni, egyfolytában csak te jársz a fejemben és az, hogy miért nem adsz nekem egy esélyt. Tudom, hogy időre van szükséged, de... egyszerűen megőrülök, még sosem éreztem ilyet.
      A szavai mintha csak az enyémek lettek volna. Hiszen én is folyton Robra gondoltam, és még én sem éreztem ilyet... sohasem.
      - Bár tudnám, hogy mitől tartom vissza magam... de ez nem ilyen egyszerű Rob, ez az egész még teljesen új nekem.
      - De igenis egyszerű! Kedvelsz engem, Kristen?
      - Igen, de...
      - Jól érzed magad velem?
      - Persze, de...
      - Csak barátként tekintesz rám? - tette fel az utolsó és egyben legfontosabb villámkérdést Rob. - Mondd meg őszintén, Kristen.
      - Tudod, hogy nem... - hajtottam le a fejem elpirulva, de Rob letérdelt elém, és tenyere közé fogta az arcomat.
      - Ilyen egyszerű az egész, Kris – suttogta.
      Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Rob felém hajolt, és nyelve gyengéd táncba kezdett az enyémmel. Köré fontam a karjaimat, és közben egyszerre nyögtünk bele az érzéki csókba. Rob egyik keze a nyakam oldalán pihent, a másik pedig az oldalamat simogatta.
      Az érvei a fejemben visszhangzottak. Hiszen tényleg kedveltem, jól éreztem magam vele, és... semmiképpen sem tekintettem rá csak barátként.

(Rob)

      Már sötétedett, mikor hazavittem Kristent. Még percekig ültünk a kocsiban, miután megérkeztünk, de végül én törtem meg a csendet.
      - Remélem megengeded, hogy holnap is eljöjjek.
      Kristen rám nézett majd elmosolyodott. És megint – mint minden pillanatban, mikor a tekintetünk összefonódott – elvarázsolt. Odavoltam érte.
      - Örülnék neki – felelte, majd lassan felém hajolt egy csókért, amit készségesen adtam meg neki. Habár ma még nem mondta ki konkrétan, hogy beadja a derekát, nem is ellenkezett. Tudtam, hogy már csak idő kérdése, és Kristen beleegyezik, hogy velem legyen. Mindemellett megértettem az ő indokait is, úgyhogy tisztában voltam vele, hogy ez tényleg nem egyszerű helyzet számára.
      - Holnap találkozunk – mondtam, miután elváltak ajkaink, majd még egy utolsó csókkal elköszöntünk, nekem pedig máris körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben...

      Péntek reggel szinte kipattantam az ágyból. És ezúttal nemcsak a közeledő hétvége miatt. Gyorsan felöltöztem, aztán kinéztem a szobámból, attól tartva, hogy már valaki ébren van a házban, de úgy tűnt elsőnek keltem.
      Óvatosan – a lebukás veszélyétől tartva – kiosontam a házból, majd kocsiba ültem, hogy a gondolataimat elrabló lány felé igyekezzek, aki még nem is sejti, hogyan fog telni a mai napja...
      Még korán volt, mikor megérkeztem Kristenék házához, de ő valószínűleg már régóta ébren lehetett és hallotta ahogy a ház elé hajtok, ugyanis pár pillanat múlva megjelent az ajtóban.
      - Rob, te meg mit...
      Odasiettem hozzá és félbeszakítva a mondanivalóját, megcsókoltam.
      - Csak szállj be, és ne kérdezz semmit – utasítottam.
      - De a táskám...
      - Nem lesz rá szükséged.
      Kristen értetlen arckifejezéssel meredt rám, mintha elment volna az eszem. És ebben igaza is volt... hiszen ő maga vette el.
      - Ezt meg hogy érted? Hová megyünk?
      - Ma ellógunk.

2011. április 16., szombat

7. fejezet

Köszi a véleményeket az előző részhez, ehhez pedig jó olvasást ;)
Abellana


(
Rob)

     
- Rob, én... nem tudom... nem hiszem, hogy működne – mondta Kristen, miután elváltak az ajkaink.
      - Miért is ne működne? Oké, tudom, hogy eddig nem igazán ismertük egymást, de... Kristen, én már hónapok óta másképp tekintek rád – vallottam be, mire Kris szemei vizslatni kezdtek, valószínűleg azt kutatva, hogy nem szórakozok-e vele.
      - Mi nem illünk össze, Rob – tiltakozott.
      - Én komolyan gondolom ezt az egészet, Kristen!
      Szavaim nyomatékául újra közelebb húztam magamhoz, és apró csókokkal bizonyítottam neki, hogy mennyire kell nekem.
      - Kérlek, ne...
      - Adj egy esélyt – kérleltem, miközben ajkaim a nyakára kúsztak.
      - Nekem ezt még át kell gondolnom...
      - Te mit szeretnél? Mert csak az számít! Én már elmondtam neked, hogy én mit szeretnék, de most rajtad a sor.
      - Rob, csak egy kicsit hadd gondolkozzak. Majd beszélünk, de most mennem kell.
      Mielőtt bármit is szólhattam volna, Kristen kibontakozott a karjaimból és az autójához sietett. Féltem attól, hogy mi lesz a döntése. Egyre jobban akartam őt.

(Nikki)

      - Nikki, segítened kell – állított be Kristen sírva, mikor ajtót nyitottam neki. "Hivatalosan" haragban voltunk, dehát a legjobb barátom, belém van kódolva, hogy segítsek neki.
      - Mi a baj? - kérdeztem, miközben beljebb tereltem.
      - Én... annyira nagyon... sajnálom, nem akartam... nem kétszínűségből tettem... - hüppögte, mire magamhoz öleltem. Tudtam, hogy miről beszél. És igazából tisztában voltam azzal, hogy nem azért segített Ashley-nek, hogy a barátjuk legyen. De őszintén szólva féltékeny voltam, nem is kicsit. Nem ismerek olyan embert az iskolában, aki ne akarna velük barátkozni...
      Persze Kristen kivétel volt, erre most mégis... Az pedig csak hab volt a tortán, mikor megláttam tegnap reggel Kellannel enyelegni, hiszen tudta, hogy tetszik nekem. De mostmár rájöttem, hogy a legrosszabbat feltételeztem a barátnőmről.
      - Kris, mondd el, hogy mi történt.
      - Rob megcsókolt – nézett rám még mindig könnyes szemekkel. - Tegnap, és aztán ma is... azt mondta, hogy szeretne velem lenni, de... jajj, Nikki, én annyira...
      - Mi? Várj... szóval Rob megcsókolt? És te nem tudod, hogy mit lépj? - értetlenkedtem. Hiszen szerintem elég egyszerű a helyzet.
      - Ő Rob! Hát nem érted, Nikki? Semmi jó nem sülhet ki ebből...
      - Pedig szerintem elég jó az alapanyag – kacarásztam, de Kris nem értékelte, inkább megbökte a vállam.
      - Na jó, most komolyan... nincs mitől tartanod, Kristen. Mármint adnod kéne neki egy esélyt.
      Szavaim hallatán Kris arca fájdalmas grimaszba torzult, majd megszólalt:
      - Ő is ezt mondta, hogy adjak neki egy esélyt.
      - Figyelj, azt mondtad, hogy félreismerted őket, vagy nem? Gyerünk, Kristen, próbáld meg!

(Kristen)

      Csak Robon járt az eszem. Suli után rögtön Nikkihez mentem először, mivel már tudtam, hogy hazament, és ő volt a legjobb barátnőm, szükségem volt rá. Hiába bíztatott, így is voltak kétségeim. Amiket Ashley-vel is megosztottam...
      - Mit kell ezen így hezitálni? - akadt ki rögtön, mikor szembesítettem a problémával. - Ismerem Robot, és mostmár te is tudod, hogy ő jó srác. Nem tolna ki veled, Kristen.
      Mindenki csak arra sarkallt, hogy adjak egy esélyt. De senki sem értette meg az én nézőpontomat. Három éve bennem volt az, hogy az olyanok, mint Rob csak szórakozni akarnak az emberekkel... Sosem vettem észre azt, hogy érdekeltem volna. És erre kiderül, hogy nagyon is érdeklem. Korán lefeküdtem, de ezek a gondolatok nem hagytak aludni...
      Szerda reggel körülbelül két órányi alvás után elég kómás fejjel ébredtem. A mobilom egy olvasatlan üzenetet jelzett, és amint ránéztem az üzenetre, tudtam, hogy ez sem lesz egy könnyű nap. Nikki megbetegedett, és nem jön iskolába...
      Zombiként hurcoltam magam fel-alá a fürdő és a szobám közt, miközben elkészültem. És mikor épp kifelé indultam... ledöbbentem.
      - Te mit keresel itt? - kérdeztem Robtól, aki a házunk előtt, a kocsija oldalának támaszkodva állt.
      - Szeretnélek ma én elvinni a suliba.
      - Kösz, de nem kellett volna fáradnod. Egyedül is eltalálok az iskolába, akárcsak az elmúlt három évben – feleltem dacosan.
      - Kristen, kérlek... - mormolta, miközben egyre közelebb jött hozzám. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem volt más a hátam mögött, csak a zárt ajtó. Rob megállt előttem, és két karjával megtámaszkodott a fejem mellett, hogy ne tudjak elmenekülni. Ajkait végigvezette az állam vonalán.
      - Ne légy ilyen makacs – suttogta, és közben egyik kezét a csípőmre tette, majd a szemembe nézett. - Ne ellenkezz, Kristen.
      Teljesen elvette az eszem, és mikor vadul megcsókolt, már nem is akartam ellenkezni. Karjaimmal körbeöleltem, hogy eszébe se jusson eltávolodni, és ő épp ellenkezőleg cselekedett: testével az ajtónak nyomta a hátamat.
      Miközben egymásnak feszült a testünk, egyik keze az arcomat cirógatta, a másik pedig kicsit feljebb csúszott a csípőmről. Ezek után a csók hirtelen félbeszakadása szinte sokkosan érintett.
      - Mit gondolsz, mostmár mehetünk? - villogtatta meg pimasz féloldalas mosolyát.
      - Azért csak ne legyél olyan elégedett – puffogtam, de ő csak tovább mosolygott, majd megfogta a kezemet és a kocsijához húzott. Úriember módjára nyitotta ki nekem az ajtót, de mielőtt beszállhattam volna, megragadta a karomat, és még egy csókot nyomott az ajkaimra.
      Mikor elindultunk, Rob elkezdett rólam kérdezősködni, de mikor észrevette, hogy már csak azért sem fogok hozzászólni, inkább ő kezdett el mesélni. Sokszor majdnem elnevettem magam a történetein – ezzel lebuktatva magamat – és közben valójában imádtam hallgatni ahogyan beszél. És ez még jobban elbizonytalanított...
      Legszívesebben azonnal félredobtam volna a büszkeségem, és beadom neki a derekam, hiszen megőrjített. De bennem volt a tudat, hogy nem lehetne köztünk semmi tartós. Túlságosan is különbözünk, és az egész suli rólunk beszélne... bár talán ez a hajó már elúszott azok után, hogy a parkolóban láttak minket.
      Az első óránk matek volt, és mivel általában Nikki ült mellettem az órákon, most üres volt a pad másik fele. De nem sokáig...
      - Nem bánod? - kérdezte Rob megállva a pad mellett. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok közönyt színlelni, de amint megláttam a szívem erősebben kezdett el verni, szinte már biztosra vettem, hogy ő is hallja.
      - Felőlem – vontam vállat, de közben belül ujjongtam. A szemem sarkából észrevettem, hogy Ash minket figyel, és nem is próbálta leplezni... mikor odanéztem, rám kacsintott, de csak egy szemforgatást kapott válaszul.
      Egész órán nem hagyott nyugodni a tudat, hogy Rob ilyen közel van hozzám, ráadásul végig engem nézett, mikor pedig rákaptam a pillantásom, csak egy mosolyt küldött felém.
      - Talán a tanárra kéne figyelned – morogtam halkan, próbálva leplezni a zavaromat.
      - Te sokkal érdekesebb vagy – felelte egy szexi mosollyal. Én pedig csak reméltem, hogy nem nyáladzok túl feltűnően.
      Fellélegeztem az óra végét jelző csengő után, de Robnak esze ágában sem volt abbahagyni az ostromot amit ellenem indított. Egész nap mellettem volt, és újból megpróbálkozott azzal, hogy rólam kérdezősködött. Mikor meguntam, észre sem vettem, hogy reflexszerűen elkezdtem neki válaszolgatni. Meglepő volt, de nap végére egész sokat beszélgettünk, és miközben hazavitt, már együtt nevettünk.
      - Látod, Kristen? Még mindig nem hiszel abban, hogy jók lennénk együtt? - kérdezte Rob miközben a házunk ajtajáig kísért.
      - Annyira hirtelen jött ez az egész. Nem csak te, hanem az is, hogy összebarátkoztam veletek, meg minden... ha hiszed, ha nem, ezt nem olyan egyszerű megemészteni.
      - Megértem... - felelte, miközben egyik keze végigsimított az arcomon, majd megállapodott a nyakamon.
      - Elveszed az eszem, Kristen – suttogta, ajkai pedig gyengéd táncba csábították az enyémeket. Szorosan ölelt magához, miközben nyelvével puhán csábítgatott. Tökéletes pillanat volt, csakúgy mint bármelyik, amikor ajkaink összeforrtak. De ennek is véget kellett érnie.
      - Holnap találkozunk – mondtam a szemébe nézve, pedig nem akaródzott bemennem. De nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen elcsábítson.
      Nehezen, de elváltunk egymástól, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a házba.
      - Na mesélj, mi volt? - néztem szembe hirtelen Ashley-vel. A szívem majdnem kiugrott a helyéről ijedtemben.
      - Te meg mit keresel itt? - kérdeztem kicsit hangosabban, mint kellett volna.
      - A lábtörlő alatti pótkulccsal jöttem be – legyintett. - De mesélj!
      - Honnan tudtad, hogy van ott egy kulcs? És miért nem láttam a kocsidat?
      - Talán mert Robbal voltál elfoglalva – kacsintott. - Szóval, összefogtok jönni?
      - Nem tudom, Ash, ez nem ilyen egyszerű...
      - Már miért ne lenne egyszerű? Mit érzel iránta, Kristen?
      Visszagondoltam a mai napra. Visszagondoltam a nevetésre, a beszélgetésünkre, a csókjainkra... arra, ahogyan rám mosolygott, ahogyan azt mondta, elveszem az eszét.
      - Azt hiszem belé vagyok esve – állapítottam meg.

2011. április 11., hétfő

6. fejezet

Nah, ez most csak egy nagyon rövidke rész azok kedvéért akiknek már hiányuk volt. :D Jó olvasást!
Abellana


(
Kristen)

     
Muszáj volt felhívnom Ashley-t. Senki másnak nem tudtam volna jelenleg elmondani.
      - Szia – szólt bele a telefonba a sokadik csörgés után.
      - Szia Ash, kérnék egy szívességet... át tudnál jönni úgy kb... most?
      - Baj van? - aggódott rögtön.
      - Nem igazán. Csak szeretnék veled beszélni.
      Ashley fél óra múlva meg is érkezett, és akkor...
      - Rob ma délután megcsókolt – mondtam mikor már velem szemben ült. Leesett az álla, és percekig nem is találta utána.
      - Hogy...de...mikor...és...Rob...és...
      - Nekem mondod? Én is ledöbbentem. Mikor végeztem az óráimmal és már éppen beültem volna a kocsimba, odajött hozzám. Arról beszélt, hogy mi miért nem lettünk barátok, kicsit összekaptunk, aztán... arra eszméltem, hogy megcsókol.
      - És te... mit érzel? - kérdezte hezitálva, mintha nem lenne benne biztos, hogy feltegye-e a kérdést.
      - Nem tudom. Úgy értem, hogy ő Rob, akiről soha nem hittem, hogy közel kerülhetek hozzá. De mikor épp nem bunkózik velem akkor annyira... más. Valaki olyan, akit nagyon kedvelek.
      - És ő mondott még valamit?
      - Azt mondta, túlságosan is kedvel ahhoz, hogy barátként tekintsen rám.
      - És te ezek után még hezitálsz?? - csúszott Ashley hangja magasabbra.
      - Ez nem olyan könnyű! Kétlem, hogy ő bármit is akarna tőlem...
      - Eszednél vagy, Kristen? Azt mondta nagyon kedvel! Beszélned kell vele!
      Nem akartam belátni, de Ashley-nek igaza volt. Csak úgy deríthetem ki, hogy mit is akar pontosan Rob, ha beszélek vele.
      Egész kedden került engem, de a pillantását szinte egyfolytában magamon éreztem. Egyszerűen megőrjített ez a tudatlanság. Az ő módszerét használva akkor próbáltam vele beszélni, mikor délután megláttam a parkolóban.
      - Rob! Beszélhetnénk valamiről?
      - Ne is fáradj, Kristen... azt hiszem tudom mit akarsz mondani. Hogy a tegnapi ne ismétlődjön meg, és próbáljunk meg barátok lenni, és a többi...
      Tehát Rob ezt gondolja...? Hogy hiheti, hogy létezik olyan lány ebben az iskolában aki nincs oda érte?
      - Igazából nem ezt akartam mondani. Csak szeretném tudni, hogy tegnap miért...
      - Miért csókoltalak meg?
      - Igen... - feleltem elvörösödve.
      - Jajj, Kristen... - sóhajtott, miközben végigsimított forró arcomon. - Te azt hiszed, hogy nem kedvellek, pedig ha tudnád, hogy mennyire...
      - Rob! - szakítottam félbe. - Csak mondd meg, hogy mit szeretnél. Mert őszintén szólva fogalmam sincs és ebbe beleőrülök.
      Rob nem vesződött azzal, hogy szavakkal fejezze ki magát, arca – akárcsak tegnap – megint az enyémhez közeledett, de most pontosan tudtam, hogy mi fog történni, mintha csak lassítva történt volna az egész.
      Ajkai lágyan érintették az enyémeket, most nem úgy csókolt mint tegnap. Nem volt vad és heves, csak gyengéd. Arcom két oldalán voltak a kezei, míg az enyémek felcsúsztak a hátán és körbeölelték a nyakát.
      Most nem érdekelt, hogy nem tudok semmit, így akartam maradni örökre. Rob karjaiban, miközben így csókol...

(Rob)

      Megpróbáltam a lehetetlennél is közelebb húzni magamhoz. Érezni, ahogy Kristen hozzám simul, miközben nyelveink csodás táncot járnak... a legcsodálatosabb dolog volt. Nem érdekelt, hogy nem érzi ugyanazt, amit én, most csak a jelen számított, amíg itt van velem.
      Néhány csodás perc után kénytelen voltunk elválni, de nem engedtem, hogy eltávolodjon tőlem. Homlokomat az övének döntöttem, majd még pár apróbb csókot nyomtam az ajkaira.
      - Én... ezt szeretném. Mindig – feleltem a csók előtti kérdésére. Kristen elkerekedett szemekkel nézett rám.
      - De gondolom te... - kezdtem volna lemondani a reményről, de ekkor Kris ajkai az enyémek után kaptak.

2011. április 9., szombat

5. fejezet

Hát igazából egy hosszabb fejezetet akartam, de itt vége kellett hogy legyen. :D Jó olvasást ;)
Abellana

És boldog szülinapot a mi Kristenünknek (L) :D


(
Kristen)

     
Nikki síri csendben ülte végig az órákat mellettem. Nem szólt hozzám, nem nézett felém, úgy tett mintha ott se lennék. Mikor az első óránkról kicsengettek, még beszélni is próbáltam vele.
      - Nikki, várj! - szóltam rá mielőtt egyáltalán esélye lett volna felállni a padból.
      - Mit akarsz, Kristen? - nézett rám leereszkedően.
      - Az egész nem úgy volt ahogy gondolod! Nem az volt a célom, hogy bevágódjak Ashley-nél, egyszerűen csak segíteni akartam.
      - Nah persze... gondolom akkor is csak segíteni akartál, mikor szombat este együtt szórakoztatok.
      - Basszus! Mi a francért is haragszol pontosan? - kiabáltam megelégelve a helyzetet. - Semmi rosszat nem tettem ellened, jah és szívesen amiért hazavittelek mikor ájultra ittad magad!
      - Tudod miért haragszom? Mert hazudtál!
      - Egy szóval sem hazudtam, fogd fel, Nikki! Így alakult és kész. Félreismertem őket, teljesen jófejek és... kedvesek voltak velem.
      - Ó, hogy oda ne rohanjak... most meg isteníted őket?
      Idegességemben felmorogtam, és inkább faképnél hagytam Nikkit. De előtte még visszaszóltam neki:
      - Ha nem lennél ilyen dühítően makacs, megérthetnéd a helyzetet!
      Erre már nem válaszolt, de nem is érdekelt volna ha megteszi. Mostmár én haragudtam Nikkire.
      - Kris! - rántott ki gondolataimból a folyosón felém közeledő Ashley. - Minden oké? Hallottam, hogy összekaptatok Nikkivel.
      - Nem számít – vontam vállat. Ashley együttérző pillantást küldött felém, majd hangtalanul mentünk tovább a folyosón, mikor megláttam Robot, és eszembe jutott a reggeli kis "akciója".
      - Hé, nem tudod, hogy Robnak mi baja van? - kérdeztem Ashley-től.
      - Azt sem tudtam, hogy van valami baja.
      - Mindegy... csak fura volt reggel, és arra gondoltam talán te tudsz valamit.
      - Nekem nem mondott semmit – értetlenkedett Ash. - Na jó, mennem kell órára. Tudni akartam, hogy minden rendben van veled.
      - Persze – mosolyogtam, bár nem túl őszintén. - Majd beszélünk.
      Ashley bólintott, majd pár pillanattal később eltűnt a diákok tömegében. Egy másodpercre összeakadt a tekintetem Robéval. Furcsa volt, még mindig úgy éreztem, hogy valamiért haragszik rám. Talán húznia kéne egy sorszámot...
      Megkönnyebbülten lélegeztem fel mikor vége lett a napnak. Még kb 18 óráig élvezhetem, hogy nem botlok egy haragos tekintetbe se...
      - Kristen! - kiáltott valaki utánam a parkolóban, mikor már a kocsim mellett voltam. Rob.
      - Jéé, csak nem szóba állsz velem?
      - Mi??
      - Ma eléggé kifejtetted a felém irányuló érzelmeidet, kösz szépen.
      - Óh, Kristen, ha tudnád... - sóhajtott fel fájdalmasan.
      - Mégis mit? Mert azt például tudni szeretném, hogy miért voltál olyan bunkó reggel.
      - Én csak... látom, hogy milyen jóban vagy Jackkel meg Kellannel. Mi pedig valamiért nem lettünk túl jóban.
      - Tudom mit gondolsz rólam, Rob.
      - Dehogyis tudod!
      - Dehogynem! Mikor szombat este Ashley elvitt hozzátok, te még csak meg sem próbáltál barátkozni. Felfogtam, nehogy már rangon aluli barátod legyen.
      - Kristen, ez egyáltalán nem így van – ellenkezett Rob, miközben hangja egyszerre volt gyengéd és határozott.
      - Akkor meg hogy van? - kérdeztem dühösen.
      Rob tekintete ellágyult, majd egyik kezével megsimította az arcomat, ujjai a hajamban voltak. Lassan, számomra mégis olyan felfoghatatlanul gyorsan közeledett felém az arcával, hogy tiltakozni is képtelen voltam. És talán nem is akartam.
      Másik kezével a csípőmnél fogva közelebb húzott magához, majd ajkaival megérintette az enyémeket. Be kell hogy valljam, tizenhét éves korom ellenére ez volt az első csókom. De most... ösztönösen jött magától az egész.
      Puha ajkai szinkronban mozogtak az enyémekkel, miközben nyelve becsusszant a számba. Egyáltalán nem volt furcsa, inkább... elmondhatatlanul jó érzés. Vad volt, mégis gyengéd, és én boldogan viszonoztam heves csókját, mindannak ellenére, ami az előbb elhangzott köztünk.
      Agyam hátsó részében ott motoszkált a gondolat, hogy "csak" a fél suli láthatja ezt az egészet, de most nem érdekelt. Minden ami nem ő volt, ebben a pillanatban a világomon kívűlre esett.
      Mikor egy perc múlva eltávolodott tőlem, kezei is eltűntek rólam. Szinte fájdalmat okozott az érintésének hiánya.
      - Ez meg.... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nem ment.
      - Bocsáss meg, csak... meg akarom veled értetni, hogy miért voltam olyan amilyen. Nem igazán tudnék rád barátként tekinteni, Kristen. Ahhoz túlságosan is kedvellek.
      Ha megláttam volna magam kívűlről, valószínűleg elröhögöm magam kidülledő szemeim láttán. Az nem lehet, hogy... Képtelenség!!
      - Jó, mindegy is – folytatta Rob, félreértve hallgatásomat. - Tudom, hogy ez nem lehetséges...
      Megdöbbentő, de szinte már szomorúnak tűnt. Mielőtt felolvadhattam volna lefagyott állapotomból és megszólalhattam volna, Rob búskomoran elsétált a kocsijához.
      Muszáj volt megemésztenem az iménti perceket. Rob idejön, nekiállunk veszekedni, megcsókol, aztán meg azt mondja túlságosan is kedvel...
      Körbenéztem és hihetetlen módon úgy tűnt, hogy az a pár ember sem vette észre ezt a kis dolgot, aki a parkolóban lézengett. De miért is vették volna észre? Nekik természetesen semmit nem jelentett, nekem pedig... mindent.
      Enyhén sokkos állapotban hajtottam haza, ahol megsemmisülve omlottam az ágyamra. Tehát Rob féltékeny azokra, akikkel jóban vagyok. És nagyon is kedvel. És istenien csókol. Nem mintha lett volna összehasonlítási alapom, de akkor is.
      Feltettem magamnak a kérdést, hogy én mit is érzek Rob iránt. Muszáj volt ezt tisztáznom.