4. fejezet

Némi sürgetés árán, de megszületett mára a következő rész. :D Ez most egy kicsit uncsibb lett, de majd beindulnak a dolgok... Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Vasárnap reggel a telefonom csörgésére ébredtem. A kijelzőn Nikki neve villogott.
      - Nikki... szia – nyögtem kómásan.
      - Mit keresett péntek este Ashley Greene a kocsidban? - kiabálta köszönés helyett.
      - Mivan?
      Azt sem tudtam hol vagyok, ezért hát elég nehezen értettem meg elsőre a két szavasnál hosszabb mondatokat és kérdéseket.
      - A bátyám csak most mondta, hogy mikor hazahoztál kiütve, Ashley is a kocsiban volt! Mondd, hogy csak rosszul látta! Tudtomon kívűl egy kocsiban utaztam vele??
      - Ööö, jah. Ott volt.
      - Minek? - kérdezte hisztérikusan.
      - Rossz passzban volt. Hazahoztam.
      - A ti házatokba?
      - Igen, a mi házunkba...
      - És utána mi volt? - követelte rögtön.
      - Hát... másnap reggel beszélgettünk. Szóba került egy-két dolog, aztán Ash azt mondta, hogy menjek velük szórakozni egy kicsit.
      - Velük? Szórakozni?? - ismételte mint egy papagáj.
      - Csend legyeeeeeen – nyögte mögöttem Ashley, és ezzel egy időben egy párna vágódott a hátamba.
      - Mi volt ez? - kérdezte Nikki még mindig egy-két oktávval hangosabban a normálisnál.
      - Izé... csak Ashley.
      - Mi a franc folyik ott? Mit keres nálad Ashley? Nem úgy volt, hogy ki nem állhatod őket?
      - Nikki...
      - Te kis álszent! - szakított félbe. - Panaszkodsz, hogy nem jössz el velem a buliba, mert utálod őket, aztán az este végén összeszeded Ashley-t és hirtelen a legjobb barátnője leszel! Mi van, te is csatlakoztál a szent egoistákhoz!?
      - Úristen, Nikki, vegyél már vissza! Ez csak így alakult, és ők nem is olyanok amilyennek hittem őket...
      Rob jutott eszembe. Rajta nem tudtam kiigazodni... a többiekkel elég jól elszórakoztunk, de közben ő egy szót sem szólt hozzám. Kint pedig elkezd simogatni... még most is égett a bőröm az érintésétől, ha visszagondoltam rá.
      - Csalódtam benned, Kristen...
      Mielőtt felelhettem volna, Nikki letette. Remek... összevesztem a legjobb barátnőmmel. A legrosszabb viszont az volt, hogy ha belegondoltam Nikki nézőpontjába, a dolgok tényleg ilyennek tűntek. Lehet, hogy igaza van? Lehet, hogy tényleg csak álszent vagyok és tudat alatt végig ezt akartam?
      - Hajnali tizenegykor erre kell ébrednem? - panaszkodott Ashley.
      - Csak úgy mondom, hogy az normális embereknél délelőtt.
      - Kristen, én nem egy normális ember vagyok. Hanem egy másnapos ember.
      Nem válaszoltam, inkább zombi üzemmódban elindultam lefelé a reggeli kávémért.
      - Baj van? - követett Ashley.
      - Semmi különös...
      - Na jó, mesélj inkább. Mi volt tegnap Robbal? - Szemeim tágra nyíltak.
      - Ezt meg hogy érted? Mi lett volna? - értetlenkedtem.
      - Kint a verandán. Kellan azt mondta megzavart benneteket – villogtatta meg huncut mosolyát.
      - Csodálom, hogy ennyi pia után emlékszel rá... Egyébként meg Kellan nem zavart meg semmit.
      Ashley röntgenszemekkel méregetett még egy darabig, de nem felelt. A vasárnap további része eseménytelenül telt el, de nem akartam szembenézni a hétfővel. Első tény: ha Nikki tudja, akkor a fél suli tudja. Második tény: Rob velem szembeni hangulatváltozásai megőrjítettek. És a harmadik tény: hosszú idő óta most először nem tudtam, hogy mire számítsak.
      Ennek megfelelően zéró kedvvel keltem fel másnap reggel. Nem vittem túlzásba a készülődést, ahogyan máskor sem. Úgy kanalaztam be a müzlimet is, hogy egyáltalán nem éreztem az ízét. Nem volt hangulatom ahhoz, hogy az egész suli arról beszéljen, hogy "csatlakoztam a bandához". Ahogy Ashley is mondta, nem volt semmilyen banda, vagy elit klub. Ők csak jó barátok voltak.
      Az iskolába menet végig azon gondolkodtam, hogy mennyi minden változott ezen a hétvégén. Zombikóros állapotomból egy hang rántott ki, mikor a parkolóban kiszálltam az autómból.
      - Hallom hatással volt rád a prédikációm – vigyorgott Tom. - Mégis rájöttél, hogy nem olyan borzasztóak?
      - Pff, honnan tudod máris?
      - Pár ember beszéli... - felelte titokzatosan.
      - Hát ez remek – puffogtam rögtön. - Nem tehetek arról, hogy így alakult... most pedig mindenki azt hiszi, hogy egy álszent kis picsa vagyok.
      - Én nem hiszem.
      - Kösz, Tom, igazán aranyos vagy, de ezzel nem megyek sokra – mosolyogtam.
      - Mióta érdekel téged mások véleménye? Őket sem érdekli.
      - De én nem tartozom közéjük!
      - Óó, dehogynem...
      Ezt a beszélgetést inkább nem kívántam tovább folytatni, mielőtt túlságosan felmegy az agyvizem...
      - Na jó, most be kell mennem órára. Majd beszélünk, Tom – mondtam, majd faképnél hagytam.
      - Hahó csajszi – csapódott mellém Kellan miközben befelé mentem.
      - Szia...
      - Megkérdezném, hogy mitől vagy ilyen letört, de azt hiszem tudom. Kris, csak... hagyd az egészet. Velünk vagy – mosolygott rám. Nem tudtam nem visszamosolyogni.
      - Akkor is idegesít, hogy én vagyok a téma. Miért olyan nagy szám ez? Utálom ezt az iskolát – fakadtam ki, mire Kellan felnevetett. Nem túl messze tőlem láttam, ahogy Nikki szeme felvillan, mikor ránk néz.
      - Majd megbékél – mondta Kellan, követve a tekintetem.
      - Hát majd meglátjuk...
      Amikor a bejárathoz értünk, fura dolog történt. Rob dühösen vágtatott be pontosan előttem, mintha csak épp én dühítettem volna fel. Azt hiszem csodálatos napnak nézek elébe...