1. fejezet

Sziasztok! Íme az új történet, amit már említettem a Love in LA egyik fejezete előtt... :D Remélem elnyeri a tetszéseteket, örülnék a véleményeknek :)
Abellana

(Kristen)

      - Ígérd meg! - ismételte Nikki ma már sokadszorra. - Ígérd meg, hogy eljössz ma arra a bulira!
      - Nem is tudom... - haboztam.
      - Kristen! Gondolj bele... mikor fognak minket még egyszer meghívni egy olyan bulira, amit ők csinálnak...
      Nikki reggel óta oda-vissza volt, mivel Jackson elhívta őt a házibulijára. Azóta könyörgött, hogy kísérjem el, de együtt bulizni Rob meg Ashley idióta bandájával...
      - Hát épp ez az, Nikki! Mi nem illünk oda.
      - A fél suli ott lesz – forgatta a szemeit barátnőm.
      - Nem érdekel a fél suli – ellenkeztem. - Nincs kedvem nagyképű egoistákkal szórakozni.
      - Kéééééérlek, az én kedvemért – nézett rám bociszemekkel. Nincs menekvés, meg kell adnom magam.
      - Rendben, de sokkal tartozol ezért Reed...
      - Köszikösziköszi – hadarta Nikki, majd a nyakamba vetette magát. És ezzel saját kezűleg lökött be az oroszlánok barlangjába...
      A nap hátralévő részében csak az este járt a fejemben. Tudtam, hogy van ebben a suliban néhány népszerűség-hajhász ember, aki a fél karját odaadná, ha bejutna egyszer Ashley Greene-ék valamelyik bulijára. De én nem akartam ebbe belekeveredni. És mégis... mikor este Nikki és én kiszálltunk a kocsiból Jacksonék háza előtt, már nyakig benne voltam.
      Egy valami biztos volt: Nikki egyáltalán nem túlzott azzal, hogy a fél suli itt lesz. Sosem volt tömegiszonyom, de ez... megijesztett.
      - Abban biztos lehetsz, hogy ez az estét nem felejtjük el – vigyorgott Nikki, de én csak a szememet forgattam a szavaira.
      - Jah... meghívnak vagy száz embert, hogy megmutassák, hogy ők milyen magasrangúak...
      - Jesszusom, Kristen... muszáj mindig ilyen középkorian beszélni? Oké, kicsit népszerűbbek mint az átlag, de azért ne utáld már őket ennyire. Nem is ismered őket!
      - Mert talán te igen? - vágtam vissza.
      - Na jó! Tudod mit? Ha ennyire akarsz, menj... de én bemegyek.
      Nikki valóban elindult az ajtó felé, majd egy pillanatnyi habozás után visszakiáltottam:
      - Ahjj, várj már Nikki! - Utánamentem, és kelletlen beleegyeztem, hogy maradok. Talán egy este még nem árt meg...
      Amint beléptünk, barátnőm lelkesedése rögtön az egekbe szökött. Rögtön el is indult a sűrűjébe, hogy elvegyüljön, én pedig "kisebb" fáziskéséssel követni kezdtem. Viszont a következő pillanatban ismerős arcba botlottam...
      - Tom! Nem hittem, hogy itt leszel. - Tom és én elég jó haverok voltunk, de tudtam, hogy ő Robbal is elég jóban van, mégsem tartozott az egoisták klubjához.
      - Te nem hitted, hogy én itt leszek? Ezt inkább én hihettem volna csajszi! Nem úgy volt, hogy te utálod ezeket a népeket?
      - Pff, ne is mondd... csak nem engedhettem Nikkit egyedül jönni. Könyörgött.
      - Nem olyan rosszak mint amilyennek gondolod őket, Kris.
      - Jah, tök mindegy...
      A szoba közepén épp Ashley visongott valamin a plasztikcicákkal, akik mindenhová követték. Ez a kép nem igazán győzött meg arról, hogy ők nem csak felszínes bunkók. Tom követte a tekintetem.
      - Oké, a ribancok körülötte tényleg csak üresfejű libák, de Ash... ő eléggé... jófejnek tűnik. Mármint... nem ismerem annyira. De nem hinném, hogy ő is csak egy buta ribanc, mint a többiek.
      - Na jó, ha végeztél a védőbeszéddel, inkább húzzunk ki sörözni.
      Barátom arcán rögtön vigyor terült szét, majd egy-egy üveg sörrel kimentünk a hátsó udvarra, ahol szintén elég sokan voltak.
      - Nem lehet, hogy csak irigykedsz? - kérdezte egyszer csak Tom.
      - Irigykedek? Semmi szükségem olyan barátokra, akikre egy év múlva nem is emlékeznék. És ők pontosan ilyenek egymásnak...
      - Ebben tévedsz. Ashley és Rob már... az ovi óta legjobb barátok. Tényleg sok szarból kihúzták egymást az évek alatt.
      - Oké, én csak egyet tudok. Nem ismerem őket, és nem is akarok velük megismerkedni.
      Tom csak a fejét csóválta szavaim hallatán, láthatóan úgy vélte, hogy rosszul ítélem meg őket. De én maradtam a saját véleményem mellett. Egyelőre...
      Nemsokára elindultam megkeresni Nikkit, mielőtt még ki tudja mibe keveredik... Hamarosan meg is találtam, amikor éppen Jacksonnal dumált.
      - Kristen, szia! Örülök, hogy te is el tudtál jönni. - Na igen... Jackson volt a legnormálisabb közülük. Fogadni mernék, hogy a többiek még a nevemet se tudják... pedig Ashley-n kívűl mindegyikük az osztálytársam volt.
      - Jah, hát öö... kösz a meghívást. Nikki, beszélhetnénk egy kicsit?
      - Ööö... én magatokra is hagylak titeket, beszéljetek csak – mosolygott Jack, majd kioldalazott a képből.
      - Mi az? - kérdezte Nikki.
      - Azt hiszem én inkább... lassan elindulok.
      - Ne már, Kris! Élvezzük a bulit, piáljunk! Csak egy estére engedd el magad...
      Rosszalló pillantást vetettem Nikkire, de pár óra múlva... enyhén bepiálva röhögtünk minden kis hülyeségen.
      - Basszus! - kaptam hirtelen a fejemhez. - Ki fog hazavezetni?
      - Higyjél nekem, Kris, tökéletesen vezetek... még részegen is. - Az, hogy a mondat közben vagy tízszer összecsomózódott a nyelve, nem volt túl bíztató. Dehát becsiccsentve... csak röhögtünk az egészen. Nemsokára pedig megdöbbentünk – leginkább csak én, mivel drága barátnőm nem volt száz százalékosan magánál - , hogy már alig vannak körülöttünk emberek.
      - Najóóó, Nikkicica, állj fel szépen, hazafuvarozlak...
      Tudtam, hogy részegen vezetni a legnagyobb idiótaság, de nem volt más lehetőségünk ebben a pillanatban. Felsegítettem Nikkit, majd elkezdtem kifelé hurcolni, de ekkor...
      Az egyik fal mentén lecsúszva, egyedül, tequilával a kezében ott ült Ashley. Szemei vörösek és puffadtak voltak – valószínűleg jó ideje sírt már valami miatt.
      - Ki találsz valahogy az autóig? - kérdeztem Nikkit. Félálomban felelt egy bólintással, majd kifelé botorkált. Nem hagyhattam ilyen állapotban Ashley-t, így hát odamentem hozzá és óvatosan letérdeltem mellé.
      - Ashley... jól vagy? - kérdeztem, kezemet a vállára téve. Hülye kérdés volt...
      - Kristen... - nyöszörögte. Hoppá... a méhkirálynő mégis tudja a nevemet.
      - Mi történt?
      Válasz helyett újból sírva fakadt, ezért inkább kivettem a már majdnem üres üveget a kezéből, és megpróbáltam talpra állítani. Habozva körbenéztem, de nem láttam senkit.
      - Na jó, gyere szépen...
      Kivezettem a kocsihoz, elvégre mi mást tehettem volna? Nem hagyhattam ott egyedül, hogy előbb-utóbb alkoholmérgezést kapjon. Nikki már beszenvedte magát az utasülésre, és máris békésen szuszogott. Betaszigáltam Ashley-t a hátsó ülésre, majd – már teljesen kijózanodott fejjel – előre ültem.
      Először Nikkit vittem haza, akit a bátyja becipelt a házba. Örültem, hogy ez már nem az én dolgom...
      Visszaülve a kocsiba egy kicsit elfogott a pánik. Természetesen nem tudtam Ashley címét... Én általában egyedül voltam otthon, mivel az anyám rengeteget utazott munkaügyben – szinte mindig távol volt. Az apám pedig New Yorkban lakott, és csak pár havonta láttam.
      A lehetőségeket számba véve csak egy megoldás maradt: a mi házunkba vittem Ashley-t. Szerencsére végigaludta az utat, úgyhogy nem nyafogott, kérdezősködött, panaszkodott vagy bármi ilyesmi.
      Mikor a házunk elé értem, kinyitottam a hátsó ajtót, és óvatosan elkezdtem ébresztgetni. A legtöbb amit elértem, hogy a segítségemmel talpra tudott állni, úgyhogy bevonszoltam a házba. És közben meg sem próbáltam belegondolni mennyire abszurd ez a helyzet...
      Igazából a kanapéra is fektethettem volna, de ha reggel lehányja anyám szőnyegét, tuti holtan végzem... A szobámba vittem, ahol rögtön az ágyra döntöttem. Tessék, Ashley Greene, hol vannak ilyenkor a nagy cimboráid...?
      Ránéztem az órára, ami hajnali hármat mutatott. Nagy nehezen én is álomra hajtottam a fejem, bele sem gondolva, hogy mi várhat majd rám a reggel...