36. fejezet

Máris itt a következő rész :) Köszönöm azoknak akik írtak véleményt, remélem itt sem spóroltok majd a szavakkal :D Amúgy meg Robsten eleget szenvedett már, nem gondoljátok hogy most már hagyom őket boldogulni kicsit? ;) Majd kiderül... :D Jó olvasást!
Abellana
Ui.: Akik minden egyes fejezetnél a 'nem tetszik'-et jelölik be, minek vannak még itt? Azok húzzanak el és olvassák a többi fanfictiont ahol kis szerencsével félévente van friss ;)

(Kristen)

      Csak feküdtünk csendben, egymással szemben, összeölelkezve. Rob lassú mozdulatokkal cirógatta meztelen hátamat. Ez lett volna a tökéletes pillanat, ha épp nem játszanak közbe olyan apróságok, hogy a férfi akivel az előbb lefeküdtem, házasodni készül.
      - Min gondolkodsz annyira? - kérdezte halkan. Eddig lehajtott fejemet most felemeltem, hogy a szemébe nézhessek. A tekintete lágy volt, és mintha egy kis aggódást is láttam volna benne.
      - Azt mondtad, karácsony előtt rendbe akartad hozni a dolgokat – mondtam. Rob bólintott. - Ha akkor tudtam volna, hogy ott vagy, azonnal ott hagytam volna Mike-ot. Senki sem mondta el, hogy akkor a városban voltál.
      - Ne rágd magad emiatt – felelte gyengéden, majd egy csókot nyomott a homlokomra.
      - Rob... ha szeretnéd itt maradok New Yorkban – mondtam félénken, hisz egy szóval sem mondta, hogy a Camillával kapcsolatos tervei ezzel le vannak fújva.
      - Nem szeretném – mondta ki Rob teljes természetességgel. Bennem pedig megállt az ütő. Tehát ennyi volt, csak egy kis lezárás a mi kapcsolatunknak, mielőtt megnősül. De ekkor folytatta. - Nem szeretném, én ugyanis Los Angelesbe költözöm és eléggé komplikált lenne, ha a barátnőm az ország másik végében élne.
      Döbbenten néztem rá. Tehát ez azt jelenti, hogy...? Alig mertem elhinni. Rob elmosolyodott és megsimogatta az arcom. Ekkor belőlem kitört minden...
      - Oh, istenem... - zokogtam fel, majd szorosan Robhoz bújtam és kétségbeesetten öleltem magamhoz.
      - Kris, kicsim, mi a baj? - kérdezte, hangja csupa aggodalom volt, miközben ő is magához szorított. Nem tudtam válaszolni, csak sírtam és sírtam, és Rob sem szólt többet, csak megnyugtatóan simogatta a hajam. Egészen addig zokogtam, míg el nem fogytak a könnyeim. Ránéztem Robra, aki csak aggódva várta, hogy mondjak valamit.
      - Én csak... alig hiszem el, hogy végre tényleg együtt vagyunk. Annyira boldog vagyok. De ez az elvesztegetett öt év... sohasem tudjuk majd kitörölni.
      - Ez az öt év csak még jobban ráébresztett, hogy mennyire szeretlek, Kristen – felelte komolyan. - És előttünk van az egész élet, hogy bepótoljuk.
      - Azt hiszem ezzel a lehetőséggel ki tudok békülni – mondtam, mire Rob elmosolyodott. Egy szerelmes csókot váltva kezdtünk bele a dolgok "bepótlásába".

(Rob)

      Most, hogy végre visszakaptam Kristen-t, semmi kedvem sem volt elválni tőle, de pár órára muszáj volt. Nem tudom mi ébresztett rá, hogy nekünk együtt kell lennünk, egyszerűen csak a ma délután után tudtam, hogy soha többet nem tudnám és nem is akarom elengedni.
      Mikor beléptem a Camillával közös lakásunk ajtaján, mindenhol sötét volt, csak a hold és a város fényei világítottak be az ablakokon.
      - Camilla?
      Nem érkezett válasz, így hát tovább kutattam. A hálószobában találtam meg őt, az ágy szélén ülve.
      - Merre voltál? - kérdezte halkan, de fel se nézett.
      - Miért ülsz itt a sötétben? - tudakoltam meg tőle, nem törődve a kérdésével – egyelőre.
      - Tudom, hogy egyáltalán nem akarod ezt az esküvőt, Rob – nevetett fel keserűen. - Csak azt nem értem, hogy akkor minek éltél velem? Minek kérted meg egyáltalán a kezem? Bár azt hiszem sejtem...
      - Miről beszélsz?
      - Tudom, hogy a barátaid mit gondolnak rólam, de hülye nem vagyok. Látnod kellett volna az arcodat, mikor megláttad Kristen-t.
      - Ha mindvégig tudtad, miért nem szóltál egy szót sem? - értetlenkedtem.
      - Mert arra gondoltam, hogy talán mégis elveszel. Gondoltam csak azért akartad az esküvőt, hogy elfelejtsd őt. Hadd találjam ki... régen jártatok, nem jött össze, mire te elkezdtél velem vigasztalódni.
      - Ez nem ilyen egyszerű, Camilla. Kristen nem csak egy lány az életemből. Nekem ő az életem.
      - Hát... gratulálok, megkaptad. Végre olyan barátnőd lesz akit a családod és a barátaid imádnak – mondta, a hangja szemrehányó volt.
      - Nézd, én sajnálom... de senki sem érdemel meg egy olyan házasságot, amiben nem szeretik. Neked is meg kell találnod a megfelelő embert, mert az nem én vagyok.
      Camilla felállt és sóhajtva felém fordult.
      - Csak egyet mondj meg – kérte. - Tényleg ennyire szereted őt?
      - Mindennél jobban.
      Az egykori menyasszonyom csak fájdalmasan bólintott egyet, majd odajött hozzám. Lehúzta a gyűrűt az ujjáról és felém nyújtotta.
      - Ha most elvenném ezt a gyűrűt az olyan lenne mintha sose jegyeztelek volna el. De nem így volt és én vállalom a tetteimet. Azt kezdesz a gyűrűvel amit akarsz, Camilla.
      Egy percig csak kutatta az arcomat, mintha azt várná igazat mondok-e. De végül csak bólintott.
      - Én most elmegyek... sétálni. Gondolom már nem leszel itt mire visszajövök.
      Bólintottam egyet, ő pedig kisétált az ajtón. Keserűen ébredtem rá, hogy nem fog hiányozni. Igyekeztem összepakolni a cuccaimat, hogy minél előbb visszamehessek ahhoz, aki számomra a legfontosabb.

(Kristen)

      Természetesen bíztam Robban, de mégis aggódtam amiatt, hogy talán míg találkozik Camillával, rájön, hogy mégse szeretne velem lenni és inkább New Yorkban akar maradni. Sőt, rettegtem tőle. De mikor visszajött, azonnal tudtam, hogy nem ez a helyzet és boldogan ugrottam a nyakába, mire ő csak felnevetett.
      - Hiányoztál – mormoltam halkan a fülébe.
      - Csak egy óráig voltam távol – mondta Rob mosolyogva. - De pontosan tudom, mire gondolsz.
      Az éjszaka hátralévő része csodálatosan telt, ha nem épp szeretkeztünk, akkor csak csendben öleltük egymást vagy az elmúlt évekről beszélgettünk. Életem legszebb éjszakája volt.
      Tudtam, hogy másnap reggelre Ash egy csoportos reggelit tervezett, de ő még mindig így tudta, hogy vissza akarok menni Los Angelesbe. Így hát ha azt mondom, hogy váratlanul érte mikor Robbal kézen fogva bekopogtunk hozzá reggel, nagyon finoman fogalmaztam.
      - Te jó... ég – suttogta döbbent arccal. Még sosem láttam őt így, de az már ismerősebb volt, mikor nem sokkal később sikoltozva ugrott a nyakunkba. Mikor bementünk és a többiek megláttak minket, hasonlóan reagáltak, de mind nagyon örültek nekünk.
      - Máris bírom az új csajod – kacsintott Kellan Robra, mire ő csak elnevette magát. Jól tudtam, hogy egyikük sem bírta Camillát.
      - Most veszem csak észre, merre van Nikki? - kérdeztem.
      - Közbejött valami munka – vont vállat Ash. - Hamarabb haza kellett mennie.
      Sajnáltam, hogy Nikkinek csak később tudom elmondani, hisz mindig is ő volt a legjobb barátnőm. De a boldogságomnak most semmi sem állhatta útját.
      Rob és Camilla hivatalosan is lefújták az esküvőt, mi pedig mindannyian ott maradtunk még pár napig New Yorkban, ahogy terveztük. Hihetetlen volt öt év után pár napban ennyi boldogságot kapni. Június utolsó napján mind a heten visszarepültünk Los Angelesbe, köztünk Rob is. Én pedig már alig vártam, hogy elkezdjük a közös életünket...

35. fejezet

Hűűha, nagyon belehúztatok a komikkal, köszönöm szépen :D Néhányan már kitaláltátok mi lesz ebben a részben... Jó olvasást és írjatok ám ide is :P
Abellana

(Kristen)

      - Rob, te meg mit...
      - Mégis mit gondoltál? - kiabálta, beljebb tessékelve önmagát. Én meg csak álltam tátott szájjal, fogalmam sem volt miről beszél.
      - Ezt meg hogy érted? - kérdeztem döbbenten, miután becsuktam az ajtót. De ő nem válaszolt, csak folytatta a mondandóját – továbbra is elég hangosan.
      - Tudod mit? Kurvára jól megvoltam! Elvoltam a gondolattal, hogy az ország másik végében éldegélsz vígan én meg elveszek egy másik nőt.
      - Rob...
      - Erre idejössz az esküvőm előtt egy héttel és újra felborítasz mindent! Azt hiszed most már tiéd a világ, ha füttyentesz máris ott hagyok mindent?
      - Dehogy hittem én ilyet! - kiáltottam fel hitetlenkedve. Most már én is kezdtem ideges lenni.
      - Akkor meg minek jöttél?! - ordította dühösen Rob. Tudtam, hogy nem lenne képes bántani, de az ösztöneimből adódóan kezdtem megijedni.
      - Én... nem tudom, Rob... én csak...
      - Tudod mi a legidegesítőbb? - kiabált tovább haragosan. - Az, hogy én megpróbáltalak visszaszerezni! Még abban az évben... karácsony előtt egy nappal megkerestelek! Bennem volt a tudat, hogy újra együtt lehetünk és teljesen bele éltem magam. Úgy hajtottam a házatokhoz mint egy őrült. És tudod mi fogadott? Azzal a Mike-kal smároltál éppen, míg én a sötétben elhajtottam ott!
      Rob szavai megdöbbentettek és a szívembe martak, pláne izzó pillantásával együtt, amellyel most engem ostorozott. Istenem, ha tudtam volna, hogy akkor olyan közel volt...
      Jól emlékeztem arra a napra, akkor már túlvoltunk Mike-kal pár randin, és ő a szívem meghódításán fáradozott, de én nem tudtam magamhoz közel engedni. Azon a napon csakis Rob járt a fejemben, hiszen az azt megelőző karácsonyunk annyira tökéletes volt, akkor pedig összeomlani készült bennem minden...
      Megtörve, könnyekkel a szememben próbáltam lenyugodni, hogy normális hangon válaszolhassak Robnak.
      - Akkor csókolóztunk először. Egész nap rád gondoltam, és fogalmam sem volt mi ütött belém, csak hagytam neki, hogy megtegye. Te pedig pont akkor...
      - Igen, pont akkor – sóhajtott fel Rob. Az én szememből újabb meleg könnycseppek indultak el.
      - Miután kiléptél az ajtón és el sem búcsúztál... másnap odamentem a házatokhoz. Vic elmondta, hogy elmentél és el akarsz felejteni.
      - Sosem említette ezt nekem – nézett rám Rob döbbenten.
      - Mert én később megkértem, hogy ne tegye – feleltem halkan.
      - Miért mentél oda, Kristen? - kérdezte. Az ő hangja is halk volt és gyengéd. De ahogy az arcába néztem, még mindig észrevettem rajta a dühöt.
      - Bármit megadtam volna, hogy minden visszakerüljön a régi kerékvágásba. El akartam mondani neked, hogy inkább New Yorkba megyek és nem fogadom el a szerepet. Aztán utánad akartam menni, de... rájöttem, hogy vége és nem akarsz visszakapni.
      Rob ekkor fájdalmas tekintettel a szemembe nézett és közelebb jött hozzám.
      - Mindig vissza akarlak majd kapni, amíg csak élek – suttogta.
      - Akkor miért nem szerzel vissza most? - kérdeztem halkan zokogva. - Itt vagyok és csak téged szeretlek.
      - Kristen, ne csináld ezt – sóhajtott. - Ez nem ilyen egyszerű.
      - Dehogynem, pontosan ilyen egyszerű – ellenkeztem.
      - Hát egyáltalán nem érted? Minden meg van tervezve, nem hagyhatok magam mögött mindent! - emelte fel a hangját megint.
      - Öt éve sem tetted! Akkor tedd meg most!
      - Kristen, hagyd abba... - rázta meg a fejét idegesen.
      - Rob...
      - Komolyan beszélek! - nézett a szemembe, a tekintete villámokat szórt.
      - Nem, én... - Nem tudtam befejezni a mondatomat. Ugyanis a következő pillanatban szinte sokkot kaptam: annyi idő után újra magamon érezhettem az ajkait. A csókja vad volt, nyelveink szinkronban mozogtak rátalálva egymás ritmusára, mintha az az öt év kitörlődött volna...
      Most csak mi maradtunk, meg a harag ami felgyűlt bennünk a rengeteg idő alatt. Rob vadul tépte az ajkaimat, én pedig belesüllyedtem ebbe az érzésbe. Nem akartam soha többet elengedni, csak élvezni akartam ahogy ajkaink csókban forrnak össze. Kezei közt szorosan tartotta az arcom, de mégis óvatos volt. Karjaim felkúsztak és a nyaka köré kulcsolódtak. Próbáltuk olyan közel húzni a másikat, mint még soha.
      Olyan volt, mintha fellélegeztem volna. Öt évig fuldokoltam, és most végre újból kaptam levegőt. Rob karjai lejjebb ereszkedtek, körbeölelte a derekam és még szorosabban tartott. Kezei lassan végigsimítottak rajtam és a csípőmnél befurakodtak a felsőm alá. Belenyögtem a csókunkba, ahogy megérintette a fedetlen bőröm, mintha megrázott volna az áram. Elképesztő volt az a feszültség ami most kiütközött közöttünk.
      Én még mindig bizonytalan voltam, az agyamra köd telepedett, ami csak Robot és az égető érintéseit engedte át. Viszont volt egy apró zug a fejemben, ami jelezte, hogy ez talán egy hiba. De nem érdekelt. Ő Rob. Mindennél jobban akartam.
      Egyik kezem végigsimított az arcán, majd megpihent a nyakán, míg a másik egyre lejjebb igyekezett, és hozzá hasonlóan befúrtam ujjaim a pólója alá. Forró csókunk egy pillanatra sem szakadt meg míg Rob két tenyere a fenekemre simult és belemarkolva a karjaiba emelt.
      Annak ellenére, hogy most mindent a düh és a szenvedély dominált, majdnem elsírtam magam az érzésektől, amik átfutottak rajtam. Hihetetlenül szerettem őt, és ahogy megérintett... egyszerre volt vágytól fűtött és szerelemmel teli.
      Rob letett az ágyra, majd ő is fölém helyezkedett. Most először elvált az ajkaimtól, és csókjai áttértek a nyakamra. Kezei egyre feljebb gyűrték a felsőm, mígnem teljesen lehúzta rólam. Ajkai és nyelve egyre lejjebb haladtak, miközben kezeivel ott simogatott ahol csak ért. Engem nagyon kezdett zavarni a túlöltözöttsége, ezért kezeimet a pólója aljához vezettem, és bénáskodva megpróbáltam lehúzni róla, de ő készségesen besegített.
      Ezután ajkaival visszatért a hasam csókolgatásához, nyelve a köldököm körül körözgetett lágyan, két keze pedig felsiklott a karomon. Mikor a vállamhoz ért, finoman lehúzta a melltartóm két pántját róla. Végigsimított a derekamon, én pedig enyhén megemeltem a hátam, hogy lehúzhassa rólam az anyagot.
      Áhítattal nézett végig rajtam, miután megszabadított a melltartómtól. Ez arra emlékezetett, mikor először voltunk együtt. Ez legalább annyira csodás volt, bizonyos szempontból most is először voltunk együtt.
      Rob újból megcsókolt, miközben egyik keze szenvedélyesen a hajamba túrt, a másik a mellemet kényeztette érintéseivel. Felnyögtem, ez pedig valamit elindított Robban, ugyanis egyik keze lecsúszott a nadrágomhoz, és annak a gombjával kezdett el bíbelődni, pár pillanat után pedig ki is pattintotta azt.
      Kis időre újból elváltak az ajkaink, míg Rob megint végigcsókolta a felsőtestem és a karjaim, majd elért a nadrágomhoz. Lassan húzta le rólam a ruhadarabot, ujjai kellemesen bizsergető vonalakat húztak maguk után a combomon. Ezután nem habozott sokat, a nadrágom rögtön követte a bugyim is.
      Rob ajkaival végigsimította a belső combjaimat, én pedig máris ziháltam. Hamarosan apró csókokkal folytatta, mígnem elért nőiességemhez. Vágyaim központjánál sem spórolt a csókokkal, először csak finom érintésekkel kényeztetett, majd nyelvével folytatta az érzéki játékot. Én csak hangosan sóhajtoztam, olyan volt, mintha fulladoztam volna a gyönyörben.
      De én nem bírtam tovább. Csak össze akartam fonódni vele, eggyé válni megint, és együtt létezni legalább pár csodálatos óráig.
      Egyik kezem az arca oldalára kúszott, mire ő felnézett rám. Láthatta a kínlódásom – ami egyáltalán nem csak testi volt – mivel az arcunk újra egy vonalba került. Kezemet a nadrágja elejére simítottam, ő pedig rögtön levette magáról az utolsó ruhadarabokat.
      Érintését most megint az arcomon és a nyakamon éreztem, miközben végig a szemembe nézett és lassan belém csúszott. Pár pillanatra mindketten megnémultunk. A tekintete most végtelenül gyengéd és szerelmes volt, csak remélhettem, hogy ő is ezt olvassa ki az én pillantásomból.
      Miután pár percig csak élveztük az ismerős, mégis minden alkalommal új helyzetet, Rob hamarosan megmozdult, mire mindketten felnyögtünk. A tekintete egy pillanatra sem eresztette az enyémet, miközben újra és újra elmerült bennem.
      Most nem létezett semmi, csak az, hogy újra egybe forrtunk, nem számít mennyi idő után. Rob végtelenül gyengéd, mégis annyira szenvedélyes volt. Mikor nem épp egymás szemébe nézve élveztük a helyzetet, akkor puha csókokat váltottunk, vagy Rob végigcsókolgatta a nyakamat és a vállamat.
      Mielőtt mindkettőnket elért volna beteljesülés, Rob újból megcsókolt, szenvedélyesen de mégis kétségbeesetten. Ahogy éreztem kezei cirógatását is a testemen, tudtam, hogy hamarosan vége. Nemsokára őt is és engem is egyszerre ért el az édes robbanás, amit még apró kis rezgések követtek összefonódott testünkben.
      Egymásra néztünk, még mindig zihálva, a tekintetünkben ott volt a jövő bizonytalansága, a szerelem, a hitetelenség... És ekkor rádöbbentünk, hogy mit is tettünk az imént.

34. fejezet

A következő rész már készen van, csak rajtatok múlik mikor kerül fel ;) Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Untam magam. Méghozzá nagyon is. Három nap múlva összeházasodunk, Camilla pedig egyre elviselhetetlenebb lesz. Amíg újra be nem lépett az életembe Kristen, észre sem vettem, hogy a leendő nejem milyen idegesítő.
      Ma korán reggel elrángatott megnézni, hogy minden rendben halad-e az esküvőnk helyszínén. Mindent ő irányított, és megígértem, hogy én nem szólok bele, őszintén szólva már nem is érdekelt annyira.
      Délelőttre egy korai ebédet beszéltünk meg a családommal, míg Camilla tovább szervezkedett. Az egyik kedvenc éttermembe hívtam őket, örültem, hogy végre velük is tölthetek egy kis időt.
      - Tudod fiam, eléggé meglepődtünk, hogy Kristen is ott volt a partin – mondta apám. - Nem tudtuk, hogy ti újra... khm, beszéltek egymással.
      - Nem mintha tehettem volna ellene bármit is, Ashley hívta el. Azelőtt évekig nem beszéltünk, ezt ti is tudjátok.
      Az anyám furcsa pillantást vetett rám. Nem tudtam mire vélni, mintha a harag keveredett volna a rosszallással. Viszont erre nem volt semmi oka, így hát nem értettem. De mikor Lizzy és Vic apával mentek vissza a hotelbe külön taxival, én kettesben maradtam anyámmal.
      - Jaj Rob, ennek nem kéne megtörténnie – sóhajtott fel.
      - Mire gondolsz? - kérdeztem.
      - Los Angelesben kellett volna maradnod. Tudom, hogy úgy érezted, kötelességed egy jó nevű egyetemre menni még abban az évben, de Kristen a te életed. Halaszthattál volna egy évet, aztán jövőre egy kaliforniai egyetemre járhattál volna. Akkor most nem ez a lány lenne a menyasszonyod.
      Ezen meglepődtem. Tudtam, hogy anya imádja Kristent, de ahogy én láttam, Camillával sem volt semmi baja. Most meg közli velem, hogy az esküvőm egy hiba.
      - Megvagyok Camillával – vontam vállat.
      - Ne legyél már ilyen, ez a nő teljesen nemtörődömmé tett! - emelte fel a hangját anyám. - Az nem elég, ha megvagy. Tehetnél érte, hogy boldog légy, de mégsem teszed! Hova tűnt az a fiam, aki kicsattan a boldogságtól, akinek szinte hallani lehet a szívdobogását ha meglátja a szerelmét?
      - Az az énem csakis Kristen-é volt – sóhajtottam. Anyám arca meglágyult.
      - Még nem késő, hogy helyre hozd a hibádat – mondta halkan. Hazafelé ezen gondolkoztam. Mióta újra találkoztam Kristennel, egy élőhalott voltam. Csakis rá gondoltam, alig tudtam másra koncentrálni.
      - Figyelsz te rám?? - kérdezte Camilla.
      - Jah, öö... persze. Máshol járt az eszem – feleltem. Azt inkább nem osztottam meg, hogy egy másik nőn.
      - Szóval lassan be is pakolhatnánk.
      - Bepakolni? - néztem értetlenül magam elé.
      - A nászútra! Hahó, Rob, mi van veled??
      - Azt hiszem csak fáradt vagyok – füllentettem.
      - Tudod mit? Most nem is számít – legyintett Camilla. - Visszatérhetünk rá később is.
      Ezzel elmosolyodott és lassan közeledett felém. Nem éppen rá vágytam éppen, de nem toltam el, mikor az ölembe ült. Elvégre a menyasszonyom...
      Ajkai lassan közeledtek az enyémekhez, hogy egy csókban forrjanak össze. Viszont semmi kedvem nem volt most ehhez – legalábbis semmiképpen sem vele – és finoman hátrahúztam a fejem.
      - Valami baj van? - kérdezte Camilla.
      - Ne haragudj, de most tényleg fáradt vagyok – feleltem. Ő egy ideig kémlelte az arcomat, majd a fejét felszegve leszállt az ölemből végre. Sértette a büszkeségét, hogy visszautasítottam.
      És ekkor, a következő pillanatban hirtelen minden hullám átcsapott a fejem felett. A napok óta tartó feszültség és bizonytalanság haraggá érlelődött bennem. Öt évnyi dühöt kellett most kiadnom magamból. Hirtelen ötlettől vezérelve kocsiba ültem és ahhoz a személyhez igyekeztem, akin csattani fog az egész.

(Kristen)

      Egyre csak közeledtünk az esküvő napjához, és én egyre elkeseredettebb lettem. Már semmi esélyt sem láttam arra, hogy Rob meggondolja magát. Pedig tudtam, hogy szeret, és ő is tudja, hogy én viszont szeretem.
      Úgy döntöttem nincs több okom tovább kínozni magamat. Amint erre rájöttem, átmentem Ashley-ék szobájába, hogy elköszönjek.
      - Kris, mi járatban?
      - Csak szeretnék elbúcsúzni. Hazamegyek, Ash – mondtam. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem látom többet Robot. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.
      - De miért? Úgy volt hogy maradsz, nem mehetsz el! - ellenkezett Ashley.
      - Nincs értelme itt maradnom az esküvőn. Rob elhatározta, hogy mindenképpen megnősül, úgyhogy én visszamegyek...
      - Ne tedd ezt Kristen, szeret téged, meg fogja gondolni magát – bizonygatta.
      - Hiba volt idejönnöm – mondtam. - Csak felforgattam az életét az esküvője előtt.
      - És akkor most mi lesz? Csak azt ne mondd, hogy újra összejössz Mike-kal.
      - Nem. Nem vagyok belé szerelmes, és az ő életével sem akarok játszadozni. Csak visszamegyek és színészkedem tovább. Nem tudom, hogy mi lesz – feleltem.
      Ashley arca elszomorodott, majd megölelt.
      - Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. - Hamarosan újra látjuk egymást.
      - Ahogy mondod – próbáltam mosolyogni. - Figyelj, csak szólni akartam neked, a többiekkel majd Los Angelesben újra találkozom.
      - Rendben van – bólintott Ash.
      Nehéz szívvel lépdeltem vissza a szobámba, és közben arra gondoltam, hogy talán most követem el életem legnagyobb hibáját. Talán most szalasztom el az utolsó lehetőséget. De Rob annyira elszántnak tűnt, világosan kimondta, hogy tőlem már semmit sem akar. El kellett fogadnom a döntését.
      A szobámba belépve rögtön előszedtem a bőröndömet, és lassan belehajtogattam a ruhákat amiket magammal hoztam. Csak egy idő után vettem észre, hogy hullanak a könnyeim. Idegesen próbáltam őket letörölgetni, de a régiek helyét újak vették át.
      Minden kitört belőlem, minden amit eddig visszafogtam. Bár sosem jelentkeztem volna annak a filmnek a szerepére... hisz mit ér egy álom, ha nincs kivel megosztani? Az lett volna a legjobb, ha én is New Yorkba jövök Robbal. Hiszen elterveztünk mindent...
      A könnyekkel együtt minden érzelem kijött belőlem, a szomorúság, a düh és a tehetetlenség is. Megengedtem magamnak pár percnyi zokogást, majd miután lenyugodtam, könnyáztatta arccal folytattam tovább a pakolást. Viszont most sem fejezhettem be.
      Az ajtón hirtelen valaki dörömbölni kezdett. Mérgesen és nagy erővel döngették az ajtót, én pedig gyanakodva mentem kinyitni.
      Megdöbbentem, mikor megláttam a dörömbölő személyt a szobám ajtajában. Rob dühös arcával találtam szembe magam.