34. fejezet

A következő rész már készen van, csak rajtatok múlik mikor kerül fel ;) Jó olvasást!
Abellana

(Rob)

      Untam magam. Méghozzá nagyon is. Három nap múlva összeházasodunk, Camilla pedig egyre elviselhetetlenebb lesz. Amíg újra be nem lépett az életembe Kristen, észre sem vettem, hogy a leendő nejem milyen idegesítő.
      Ma korán reggel elrángatott megnézni, hogy minden rendben halad-e az esküvőnk helyszínén. Mindent ő irányított, és megígértem, hogy én nem szólok bele, őszintén szólva már nem is érdekelt annyira.
      Délelőttre egy korai ebédet beszéltünk meg a családommal, míg Camilla tovább szervezkedett. Az egyik kedvenc éttermembe hívtam őket, örültem, hogy végre velük is tölthetek egy kis időt.
      - Tudod fiam, eléggé meglepődtünk, hogy Kristen is ott volt a partin – mondta apám. - Nem tudtuk, hogy ti újra... khm, beszéltek egymással.
      - Nem mintha tehettem volna ellene bármit is, Ashley hívta el. Azelőtt évekig nem beszéltünk, ezt ti is tudjátok.
      Az anyám furcsa pillantást vetett rám. Nem tudtam mire vélni, mintha a harag keveredett volna a rosszallással. Viszont erre nem volt semmi oka, így hát nem értettem. De mikor Lizzy és Vic apával mentek vissza a hotelbe külön taxival, én kettesben maradtam anyámmal.
      - Jaj Rob, ennek nem kéne megtörténnie – sóhajtott fel.
      - Mire gondolsz? - kérdeztem.
      - Los Angelesben kellett volna maradnod. Tudom, hogy úgy érezted, kötelességed egy jó nevű egyetemre menni még abban az évben, de Kristen a te életed. Halaszthattál volna egy évet, aztán jövőre egy kaliforniai egyetemre járhattál volna. Akkor most nem ez a lány lenne a menyasszonyod.
      Ezen meglepődtem. Tudtam, hogy anya imádja Kristent, de ahogy én láttam, Camillával sem volt semmi baja. Most meg közli velem, hogy az esküvőm egy hiba.
      - Megvagyok Camillával – vontam vállat.
      - Ne legyél már ilyen, ez a nő teljesen nemtörődömmé tett! - emelte fel a hangját anyám. - Az nem elég, ha megvagy. Tehetnél érte, hogy boldog légy, de mégsem teszed! Hova tűnt az a fiam, aki kicsattan a boldogságtól, akinek szinte hallani lehet a szívdobogását ha meglátja a szerelmét?
      - Az az énem csakis Kristen-é volt – sóhajtottam. Anyám arca meglágyult.
      - Még nem késő, hogy helyre hozd a hibádat – mondta halkan. Hazafelé ezen gondolkoztam. Mióta újra találkoztam Kristennel, egy élőhalott voltam. Csakis rá gondoltam, alig tudtam másra koncentrálni.
      - Figyelsz te rám?? - kérdezte Camilla.
      - Jah, öö... persze. Máshol járt az eszem – feleltem. Azt inkább nem osztottam meg, hogy egy másik nőn.
      - Szóval lassan be is pakolhatnánk.
      - Bepakolni? - néztem értetlenül magam elé.
      - A nászútra! Hahó, Rob, mi van veled??
      - Azt hiszem csak fáradt vagyok – füllentettem.
      - Tudod mit? Most nem is számít – legyintett Camilla. - Visszatérhetünk rá később is.
      Ezzel elmosolyodott és lassan közeledett felém. Nem éppen rá vágytam éppen, de nem toltam el, mikor az ölembe ült. Elvégre a menyasszonyom...
      Ajkai lassan közeledtek az enyémekhez, hogy egy csókban forrjanak össze. Viszont semmi kedvem nem volt most ehhez – legalábbis semmiképpen sem vele – és finoman hátrahúztam a fejem.
      - Valami baj van? - kérdezte Camilla.
      - Ne haragudj, de most tényleg fáradt vagyok – feleltem. Ő egy ideig kémlelte az arcomat, majd a fejét felszegve leszállt az ölemből végre. Sértette a büszkeségét, hogy visszautasítottam.
      És ekkor, a következő pillanatban hirtelen minden hullám átcsapott a fejem felett. A napok óta tartó feszültség és bizonytalanság haraggá érlelődött bennem. Öt évnyi dühöt kellett most kiadnom magamból. Hirtelen ötlettől vezérelve kocsiba ültem és ahhoz a személyhez igyekeztem, akin csattani fog az egész.

(Kristen)

      Egyre csak közeledtünk az esküvő napjához, és én egyre elkeseredettebb lettem. Már semmi esélyt sem láttam arra, hogy Rob meggondolja magát. Pedig tudtam, hogy szeret, és ő is tudja, hogy én viszont szeretem.
      Úgy döntöttem nincs több okom tovább kínozni magamat. Amint erre rájöttem, átmentem Ashley-ék szobájába, hogy elköszönjek.
      - Kris, mi járatban?
      - Csak szeretnék elbúcsúzni. Hazamegyek, Ash – mondtam. Tudtam, hogy ez azt jelenti, hogy valószínűleg nem látom többet Robot. Próbáltam visszatartani a könnyeimet.
      - De miért? Úgy volt hogy maradsz, nem mehetsz el! - ellenkezett Ashley.
      - Nincs értelme itt maradnom az esküvőn. Rob elhatározta, hogy mindenképpen megnősül, úgyhogy én visszamegyek...
      - Ne tedd ezt Kristen, szeret téged, meg fogja gondolni magát – bizonygatta.
      - Hiba volt idejönnöm – mondtam. - Csak felforgattam az életét az esküvője előtt.
      - És akkor most mi lesz? Csak azt ne mondd, hogy újra összejössz Mike-kal.
      - Nem. Nem vagyok belé szerelmes, és az ő életével sem akarok játszadozni. Csak visszamegyek és színészkedem tovább. Nem tudom, hogy mi lesz – feleltem.
      Ashley arca elszomorodott, majd megölelt.
      - Sajnálom, hogy így alakult – mondta halkan. - Hamarosan újra látjuk egymást.
      - Ahogy mondod – próbáltam mosolyogni. - Figyelj, csak szólni akartam neked, a többiekkel majd Los Angelesben újra találkozom.
      - Rendben van – bólintott Ash.
      Nehéz szívvel lépdeltem vissza a szobámba, és közben arra gondoltam, hogy talán most követem el életem legnagyobb hibáját. Talán most szalasztom el az utolsó lehetőséget. De Rob annyira elszántnak tűnt, világosan kimondta, hogy tőlem már semmit sem akar. El kellett fogadnom a döntését.
      A szobámba belépve rögtön előszedtem a bőröndömet, és lassan belehajtogattam a ruhákat amiket magammal hoztam. Csak egy idő után vettem észre, hogy hullanak a könnyeim. Idegesen próbáltam őket letörölgetni, de a régiek helyét újak vették át.
      Minden kitört belőlem, minden amit eddig visszafogtam. Bár sosem jelentkeztem volna annak a filmnek a szerepére... hisz mit ér egy álom, ha nincs kivel megosztani? Az lett volna a legjobb, ha én is New Yorkba jövök Robbal. Hiszen elterveztünk mindent...
      A könnyekkel együtt minden érzelem kijött belőlem, a szomorúság, a düh és a tehetetlenség is. Megengedtem magamnak pár percnyi zokogást, majd miután lenyugodtam, könnyáztatta arccal folytattam tovább a pakolást. Viszont most sem fejezhettem be.
      Az ajtón hirtelen valaki dörömbölni kezdett. Mérgesen és nagy erővel döngették az ajtót, én pedig gyanakodva mentem kinyitni.
      Megdöbbentem, mikor megláttam a dörömbölő személyt a szobám ajtajában. Rob dühös arcával találtam szembe magam.