36. fejezet

Máris itt a következő rész :) Köszönöm azoknak akik írtak véleményt, remélem itt sem spóroltok majd a szavakkal :D Amúgy meg Robsten eleget szenvedett már, nem gondoljátok hogy most már hagyom őket boldogulni kicsit? ;) Majd kiderül... :D Jó olvasást!
Abellana
Ui.: Akik minden egyes fejezetnél a 'nem tetszik'-et jelölik be, minek vannak még itt? Azok húzzanak el és olvassák a többi fanfictiont ahol kis szerencsével félévente van friss ;)

(Kristen)

      Csak feküdtünk csendben, egymással szemben, összeölelkezve. Rob lassú mozdulatokkal cirógatta meztelen hátamat. Ez lett volna a tökéletes pillanat, ha épp nem játszanak közbe olyan apróságok, hogy a férfi akivel az előbb lefeküdtem, házasodni készül.
      - Min gondolkodsz annyira? - kérdezte halkan. Eddig lehajtott fejemet most felemeltem, hogy a szemébe nézhessek. A tekintete lágy volt, és mintha egy kis aggódást is láttam volna benne.
      - Azt mondtad, karácsony előtt rendbe akartad hozni a dolgokat – mondtam. Rob bólintott. - Ha akkor tudtam volna, hogy ott vagy, azonnal ott hagytam volna Mike-ot. Senki sem mondta el, hogy akkor a városban voltál.
      - Ne rágd magad emiatt – felelte gyengéden, majd egy csókot nyomott a homlokomra.
      - Rob... ha szeretnéd itt maradok New Yorkban – mondtam félénken, hisz egy szóval sem mondta, hogy a Camillával kapcsolatos tervei ezzel le vannak fújva.
      - Nem szeretném – mondta ki Rob teljes természetességgel. Bennem pedig megállt az ütő. Tehát ennyi volt, csak egy kis lezárás a mi kapcsolatunknak, mielőtt megnősül. De ekkor folytatta. - Nem szeretném, én ugyanis Los Angelesbe költözöm és eléggé komplikált lenne, ha a barátnőm az ország másik végében élne.
      Döbbenten néztem rá. Tehát ez azt jelenti, hogy...? Alig mertem elhinni. Rob elmosolyodott és megsimogatta az arcom. Ekkor belőlem kitört minden...
      - Oh, istenem... - zokogtam fel, majd szorosan Robhoz bújtam és kétségbeesetten öleltem magamhoz.
      - Kris, kicsim, mi a baj? - kérdezte, hangja csupa aggodalom volt, miközben ő is magához szorított. Nem tudtam válaszolni, csak sírtam és sírtam, és Rob sem szólt többet, csak megnyugtatóan simogatta a hajam. Egészen addig zokogtam, míg el nem fogytak a könnyeim. Ránéztem Robra, aki csak aggódva várta, hogy mondjak valamit.
      - Én csak... alig hiszem el, hogy végre tényleg együtt vagyunk. Annyira boldog vagyok. De ez az elvesztegetett öt év... sohasem tudjuk majd kitörölni.
      - Ez az öt év csak még jobban ráébresztett, hogy mennyire szeretlek, Kristen – felelte komolyan. - És előttünk van az egész élet, hogy bepótoljuk.
      - Azt hiszem ezzel a lehetőséggel ki tudok békülni – mondtam, mire Rob elmosolyodott. Egy szerelmes csókot váltva kezdtünk bele a dolgok "bepótlásába".

(Rob)

      Most, hogy végre visszakaptam Kristen-t, semmi kedvem sem volt elválni tőle, de pár órára muszáj volt. Nem tudom mi ébresztett rá, hogy nekünk együtt kell lennünk, egyszerűen csak a ma délután után tudtam, hogy soha többet nem tudnám és nem is akarom elengedni.
      Mikor beléptem a Camillával közös lakásunk ajtaján, mindenhol sötét volt, csak a hold és a város fényei világítottak be az ablakokon.
      - Camilla?
      Nem érkezett válasz, így hát tovább kutattam. A hálószobában találtam meg őt, az ágy szélén ülve.
      - Merre voltál? - kérdezte halkan, de fel se nézett.
      - Miért ülsz itt a sötétben? - tudakoltam meg tőle, nem törődve a kérdésével – egyelőre.
      - Tudom, hogy egyáltalán nem akarod ezt az esküvőt, Rob – nevetett fel keserűen. - Csak azt nem értem, hogy akkor minek éltél velem? Minek kérted meg egyáltalán a kezem? Bár azt hiszem sejtem...
      - Miről beszélsz?
      - Tudom, hogy a barátaid mit gondolnak rólam, de hülye nem vagyok. Látnod kellett volna az arcodat, mikor megláttad Kristen-t.
      - Ha mindvégig tudtad, miért nem szóltál egy szót sem? - értetlenkedtem.
      - Mert arra gondoltam, hogy talán mégis elveszel. Gondoltam csak azért akartad az esküvőt, hogy elfelejtsd őt. Hadd találjam ki... régen jártatok, nem jött össze, mire te elkezdtél velem vigasztalódni.
      - Ez nem ilyen egyszerű, Camilla. Kristen nem csak egy lány az életemből. Nekem ő az életem.
      - Hát... gratulálok, megkaptad. Végre olyan barátnőd lesz akit a családod és a barátaid imádnak – mondta, a hangja szemrehányó volt.
      - Nézd, én sajnálom... de senki sem érdemel meg egy olyan házasságot, amiben nem szeretik. Neked is meg kell találnod a megfelelő embert, mert az nem én vagyok.
      Camilla felállt és sóhajtva felém fordult.
      - Csak egyet mondj meg – kérte. - Tényleg ennyire szereted őt?
      - Mindennél jobban.
      Az egykori menyasszonyom csak fájdalmasan bólintott egyet, majd odajött hozzám. Lehúzta a gyűrűt az ujjáról és felém nyújtotta.
      - Ha most elvenném ezt a gyűrűt az olyan lenne mintha sose jegyeztelek volna el. De nem így volt és én vállalom a tetteimet. Azt kezdesz a gyűrűvel amit akarsz, Camilla.
      Egy percig csak kutatta az arcomat, mintha azt várná igazat mondok-e. De végül csak bólintott.
      - Én most elmegyek... sétálni. Gondolom már nem leszel itt mire visszajövök.
      Bólintottam egyet, ő pedig kisétált az ajtón. Keserűen ébredtem rá, hogy nem fog hiányozni. Igyekeztem összepakolni a cuccaimat, hogy minél előbb visszamehessek ahhoz, aki számomra a legfontosabb.

(Kristen)

      Természetesen bíztam Robban, de mégis aggódtam amiatt, hogy talán míg találkozik Camillával, rájön, hogy mégse szeretne velem lenni és inkább New Yorkban akar maradni. Sőt, rettegtem tőle. De mikor visszajött, azonnal tudtam, hogy nem ez a helyzet és boldogan ugrottam a nyakába, mire ő csak felnevetett.
      - Hiányoztál – mormoltam halkan a fülébe.
      - Csak egy óráig voltam távol – mondta Rob mosolyogva. - De pontosan tudom, mire gondolsz.
      Az éjszaka hátralévő része csodálatosan telt, ha nem épp szeretkeztünk, akkor csak csendben öleltük egymást vagy az elmúlt évekről beszélgettünk. Életem legszebb éjszakája volt.
      Tudtam, hogy másnap reggelre Ash egy csoportos reggelit tervezett, de ő még mindig így tudta, hogy vissza akarok menni Los Angelesbe. Így hát ha azt mondom, hogy váratlanul érte mikor Robbal kézen fogva bekopogtunk hozzá reggel, nagyon finoman fogalmaztam.
      - Te jó... ég – suttogta döbbent arccal. Még sosem láttam őt így, de az már ismerősebb volt, mikor nem sokkal később sikoltozva ugrott a nyakunkba. Mikor bementünk és a többiek megláttak minket, hasonlóan reagáltak, de mind nagyon örültek nekünk.
      - Máris bírom az új csajod – kacsintott Kellan Robra, mire ő csak elnevette magát. Jól tudtam, hogy egyikük sem bírta Camillát.
      - Most veszem csak észre, merre van Nikki? - kérdeztem.
      - Közbejött valami munka – vont vállat Ash. - Hamarabb haza kellett mennie.
      Sajnáltam, hogy Nikkinek csak később tudom elmondani, hisz mindig is ő volt a legjobb barátnőm. De a boldogságomnak most semmi sem állhatta útját.
      Rob és Camilla hivatalosan is lefújták az esküvőt, mi pedig mindannyian ott maradtunk még pár napig New Yorkban, ahogy terveztük. Hihetetlen volt öt év után pár napban ennyi boldogságot kapni. Június utolsó napján mind a heten visszarepültünk Los Angelesbe, köztünk Rob is. Én pedig már alig vártam, hogy elkezdjük a közös életünket...