8. fejezet

Itt van, megérkezett a következő rész :D Ez most elég béna lett, de ennyi telt ki most tőlem. Nagyon köszönöm a véleményeket az előző részhez, remélem ehhez is sok komit várhatok ;) Jó olvasást!
Abellana

(Kristen)

      Be kellett, hogy valljam, csütörtök reggel szinte már reménykedtem abban, hogy Rob megint értem jön. És nem okozott csalódást. Ezúttal csengetett, és mikor ajtót nyitottam neki, akaratlanul is mosoly kúszott az arcomra.
      - Ugye nem gond? - kérdezte szexi mosollyal az arcán. Én meg csak olvadoztam.
      - Hát ha muszáj... - feleltem közönyösen, de ő is tudta, hogy csak viccből teszem. Attól tartottam, hogy hamarosan arra is rájön, hogy belezúgtam... és akkor nem lesz visszaút.
      Mikor kinyitotta nekem a kocsiajtót, elnevettem magam, nem tehettem róla, egyszerűen szörnyen aranyos volt.
      - Mi az? - kérdezte.
      - A korodbeli fiúk nem ilyen illedelmesek – feleltem.
      - Ez csak egy a számos remek tulajdonságom közül – kacsintott rám, majd egy apró csókot nyomott a nyakam oldalára. Ettől egy apró csalódott sóhaj tört ki belőlem, mert arra vágytam, hogy az ajkait ízlelhessem. De nem adom meg neki azt az örömöt, hogy én kezdeményezek...
      Amint elindultunk, olyan volt, mintha csak a tegnapi nap folytatódott volna. Mostmár sokkal felszabadultabb voltam Robbal, a nap folyamán amikor csak tudtunk, hosszasan beszélgettünk és viccelődtünk. Olyan volt, mintha régóta barátok lennénk, azzal a különbséggel, hogy... nem csak barátként akartam őt.
      Miközben Rob délután hazafelé vitt, azon gondolkoztam, hogy miért is ne adjak neki egy esélyt. Tudtam róla, hogy milyen jófej és még kedves is, arról nem is beszélve hogy ő az álompasi. De olyan sokáig bele voltam süppedve az én kis jelentéktelen szerepembe, hogy már semmiben sem voltam biztos.
      Annyira másfelé jártak a gondolataim, hogy alig vettem észre mikor Rob leállította az autót. Csak egy valami volt furcsa: az ő házuk előtt voltunk.
      - Mit keresünk itt? - kérdeztem ijedten.
      - Szeretném, ha bejönnél – nézett rám kedvesen egy pillanatra, majd kiszállt. Én még bepánikolva ültem bent a kocsiban, mikor kinyitotta az ajtót. Lehajolt, hogy közelebb kerüljön hozzám, majd egy csókot nyomott az arcomra.
      - Nyugi, Kris. Csak gyere be, nem harapok.
      Rob unszolásával végül kiszálltam, majd kézen fogott, és lassan a ház ajtaja felé sétáltunk. Igazából nem tudom miért, de borzasztóan izgultam. Amint beléptünk, egy hang szólt ki a konyhából.
      - Rob, te vagy... óh. Nem tudtam, hogy... nem vagy egyedül – lépett hozzánk egy csinos, középkorú szőke nő.
      - Igen, öhm... anya, ő itt egy barátom és osztálytársam, Kristen – hebegett Rob.
      - Oh! Szervusz, Kristen, Clare vagyok – nyújtott kezet Rob anyukája mosolygósan.
      - Jó napot, Clare – ráztam meg a kezét és közben nem tudtam nem visszamosolyogni.
      - Ugyan, sziázz csak nyugodtan – legyintett Clare, Rob pedig sietve véget vetett a bemutatkozásnak.
      - Na jó, most felmegyünk – mondta, majd újból megfogta a kezemet – amitől jóleső bizsergés futott rajtam végig – és felfelé húzott a lépcsőn.
      - Nem feltételez rólunk semmi rosszat az anyád? - kérdeztem közben.
      - Nem – felelte Rob egyszerűen, majd beléptünk a szobájába.
      - Miért hoztál ide, Rob?
      - Hogy meggyőzzelek. Arról, hogy együtt kéne lennünk.
      - Oké, győzz meg – forgattam a szemeimet, miközben lehuppantam Rob ágyára. Féltem attól, hogy túl hamar meg fog győzni. És én nem akartam fejest ugrani semmibe.
      - Figyelj, Kris... én egyszerűen nem bírtalak ma hazavinni. Nem akarok tőled elszakadni, egyfolytában csak te jársz a fejemben és az, hogy miért nem adsz nekem egy esélyt. Tudom, hogy időre van szükséged, de... egyszerűen megőrülök, még sosem éreztem ilyet.
      A szavai mintha csak az enyémek lettek volna. Hiszen én is folyton Robra gondoltam, és még én sem éreztem ilyet... sohasem.
      - Bár tudnám, hogy mitől tartom vissza magam... de ez nem ilyen egyszerű Rob, ez az egész még teljesen új nekem.
      - De igenis egyszerű! Kedvelsz engem, Kristen?
      - Igen, de...
      - Jól érzed magad velem?
      - Persze, de...
      - Csak barátként tekintesz rám? - tette fel az utolsó és egyben legfontosabb villámkérdést Rob. - Mondd meg őszintén, Kristen.
      - Tudod, hogy nem... - hajtottam le a fejem elpirulva, de Rob letérdelt elém, és tenyere közé fogta az arcomat.
      - Ilyen egyszerű az egész, Kris – suttogta.
      Mielőtt bármit is válaszolhattam volna, Rob felém hajolt, és nyelve gyengéd táncba kezdett az enyémmel. Köré fontam a karjaimat, és közben egyszerre nyögtünk bele az érzéki csókba. Rob egyik keze a nyakam oldalán pihent, a másik pedig az oldalamat simogatta.
      Az érvei a fejemben visszhangzottak. Hiszen tényleg kedveltem, jól éreztem magam vele, és... semmiképpen sem tekintettem rá csak barátként.

(Rob)

      Már sötétedett, mikor hazavittem Kristent. Még percekig ültünk a kocsiban, miután megérkeztünk, de végül én törtem meg a csendet.
      - Remélem megengeded, hogy holnap is eljöjjek.
      Kristen rám nézett majd elmosolyodott. És megint – mint minden pillanatban, mikor a tekintetünk összefonódott – elvarázsolt. Odavoltam érte.
      - Örülnék neki – felelte, majd lassan felém hajolt egy csókért, amit készségesen adtam meg neki. Habár ma még nem mondta ki konkrétan, hogy beadja a derekát, nem is ellenkezett. Tudtam, hogy már csak idő kérdése, és Kristen beleegyezik, hogy velem legyen. Mindemellett megértettem az ő indokait is, úgyhogy tisztában voltam vele, hogy ez tényleg nem egyszerű helyzet számára.
      - Holnap találkozunk – mondtam, miután elváltak ajkaink, majd még egy utolsó csókkal elköszöntünk, nekem pedig máris körvonalazódni kezdett egy terv a fejemben...

      Péntek reggel szinte kipattantam az ágyból. És ezúttal nemcsak a közeledő hétvége miatt. Gyorsan felöltöztem, aztán kinéztem a szobámból, attól tartva, hogy már valaki ébren van a házban, de úgy tűnt elsőnek keltem.
      Óvatosan – a lebukás veszélyétől tartva – kiosontam a házból, majd kocsiba ültem, hogy a gondolataimat elrabló lány felé igyekezzek, aki még nem is sejti, hogyan fog telni a mai napja...
      Még korán volt, mikor megérkeztem Kristenék házához, de ő valószínűleg már régóta ébren lehetett és hallotta ahogy a ház elé hajtok, ugyanis pár pillanat múlva megjelent az ajtóban.
      - Rob, te meg mit...
      Odasiettem hozzá és félbeszakítva a mondanivalóját, megcsókoltam.
      - Csak szállj be, és ne kérdezz semmit – utasítottam.
      - De a táskám...
      - Nem lesz rá szükséged.
      Kristen értetlen arckifejezéssel meredt rám, mintha elment volna az eszem. És ebben igaza is volt... hiszen ő maga vette el.
      - Ezt meg hogy érted? Hová megyünk?
      - Ma ellógunk.