5. fejezet

Hát igazából egy hosszabb fejezetet akartam, de itt vége kellett hogy legyen. :D Jó olvasást ;)
Abellana

És boldog szülinapot a mi Kristenünknek (L) :D

(Kristen)

      Nikki síri csendben ülte végig az órákat mellettem. Nem szólt hozzám, nem nézett felém, úgy tett mintha ott se lennék. Mikor az első óránkról kicsengettek, még beszélni is próbáltam vele.
      - Nikki, várj! - szóltam rá mielőtt egyáltalán esélye lett volna felállni a padból.
      - Mit akarsz, Kristen? - nézett rám leereszkedően.
      - Az egész nem úgy volt ahogy gondolod! Nem az volt a célom, hogy bevágódjak Ashley-nél, egyszerűen csak segíteni akartam.
      - Nah persze... gondolom akkor is csak segíteni akartál, mikor szombat este együtt szórakoztatok.
      - Basszus! Mi a francért is haragszol pontosan? - kiabáltam megelégelve a helyzetet. - Semmi rosszat nem tettem ellened, jah és szívesen amiért hazavittelek mikor ájultra ittad magad!
      - Tudod miért haragszom? Mert hazudtál!
      - Egy szóval sem hazudtam, fogd fel, Nikki! Így alakult és kész. Félreismertem őket, teljesen jófejek és... kedvesek voltak velem.
      - Ó, hogy oda ne rohanjak... most meg isteníted őket?
      Idegességemben felmorogtam, és inkább faképnél hagytam Nikkit. De előtte még visszaszóltam neki:
      - Ha nem lennél ilyen dühítően makacs, megérthetnéd a helyzetet!
      Erre már nem válaszolt, de nem is érdekelt volna ha megteszi. Mostmár én haragudtam Nikkire.
      - Kris! - rántott ki gondolataimból a folyosón felém közeledő Ashley. - Minden oké? Hallottam, hogy összekaptatok Nikkivel.
      - Nem számít – vontam vállat. Ashley együttérző pillantást küldött felém, majd hangtalanul mentünk tovább a folyosón, mikor megláttam Robot, és eszembe jutott a reggeli kis "akciója".
      - Hé, nem tudod, hogy Robnak mi baja van? - kérdeztem Ashley-től.
      - Azt sem tudtam, hogy van valami baja.
      - Mindegy... csak fura volt reggel, és arra gondoltam talán te tudsz valamit.
      - Nekem nem mondott semmit – értetlenkedett Ash. - Na jó, mennem kell órára. Tudni akartam, hogy minden rendben van veled.
      - Persze – mosolyogtam, bár nem túl őszintén. - Majd beszélünk.
      Ashley bólintott, majd pár pillanattal később eltűnt a diákok tömegében. Egy másodpercre összeakadt a tekintetem Robéval. Furcsa volt, még mindig úgy éreztem, hogy valamiért haragszik rám. Talán húznia kéne egy sorszámot...
      Megkönnyebbülten lélegeztem fel mikor vége lett a napnak. Még kb 18 óráig élvezhetem, hogy nem botlok egy haragos tekintetbe se...
      - Kristen! - kiáltott valaki utánam a parkolóban, mikor már a kocsim mellett voltam. Rob.
      - Jéé, csak nem szóba állsz velem?
      - Mi??
      - Ma eléggé kifejtetted a felém irányuló érzelmeidet, kösz szépen.
      - Óh, Kristen, ha tudnád... - sóhajtott fel fájdalmasan.
      - Mégis mit? Mert azt például tudni szeretném, hogy miért voltál olyan bunkó reggel.
      - Én csak... látom, hogy milyen jóban vagy Jackkel meg Kellannel. Mi pedig valamiért nem lettünk túl jóban.
      - Tudom mit gondolsz rólam, Rob.
      - Dehogyis tudod!
      - Dehogynem! Mikor szombat este Ashley elvitt hozzátok, te még csak meg sem próbáltál barátkozni. Felfogtam, nehogy már rangon aluli barátod legyen.
      - Kristen, ez egyáltalán nem így van – ellenkezett Rob, miközben hangja egyszerre volt gyengéd és határozott.
      - Akkor meg hogy van? - kérdeztem dühösen.
      Rob tekintete ellágyult, majd egyik kezével megsimította az arcomat, ujjai a hajamban voltak. Lassan, számomra mégis olyan felfoghatatlanul gyorsan közeledett felém az arcával, hogy tiltakozni is képtelen voltam. És talán nem is akartam.
      Másik kezével a csípőmnél fogva közelebb húzott magához, majd ajkaival megérintette az enyémeket. Be kell hogy valljam, tizenhét éves korom ellenére ez volt az első csókom. De most... ösztönösen jött magától az egész.
      Puha ajkai szinkronban mozogtak az enyémekkel, miközben nyelve becsusszant a számba. Egyáltalán nem volt furcsa, inkább... elmondhatatlanul jó érzés. Vad volt, mégis gyengéd, és én boldogan viszonoztam heves csókját, mindannak ellenére, ami az előbb elhangzott köztünk.
      Agyam hátsó részében ott motoszkált a gondolat, hogy "csak" a fél suli láthatja ezt az egészet, de most nem érdekelt. Minden ami nem ő volt, ebben a pillanatban a világomon kívűlre esett.
      Mikor egy perc múlva eltávolodott tőlem, kezei is eltűntek rólam. Szinte fájdalmat okozott az érintésének hiánya.
      - Ez meg.... - próbáltam kinyögni valami értelmeset, de nem ment.
      - Bocsáss meg, csak... meg akarom veled értetni, hogy miért voltam olyan amilyen. Nem igazán tudnék rád barátként tekinteni, Kristen. Ahhoz túlságosan is kedvellek.
      Ha megláttam volna magam kívűlről, valószínűleg elröhögöm magam kidülledő szemeim láttán. Az nem lehet, hogy... Képtelenség!!
      - Jó, mindegy is – folytatta Rob, félreértve hallgatásomat. - Tudom, hogy ez nem lehetséges...
      Megdöbbentő, de szinte már szomorúnak tűnt. Mielőtt felolvadhattam volna lefagyott állapotomból és megszólalhattam volna, Rob búskomoran elsétált a kocsijához.
      Muszáj volt megemésztenem az iménti perceket. Rob idejön, nekiállunk veszekedni, megcsókol, aztán meg azt mondja túlságosan is kedvel...
      Körbenéztem és hihetetlen módon úgy tűnt, hogy az a pár ember sem vette észre ezt a kis dolgot, aki a parkolóban lézengett. De miért is vették volna észre? Nekik természetesen semmit nem jelentett, nekem pedig... mindent.
      Enyhén sokkos állapotban hajtottam haza, ahol megsemmisülve omlottam az ágyamra. Tehát Rob féltékeny azokra, akikkel jóban vagyok. És nagyon is kedvel. És istenien csókol. Nem mintha lett volna összehasonlítási alapom, de akkor is.
      Feltettem magamnak a kérdést, hogy én mit is érzek Rob iránt. Muszáj volt ezt tisztáznom.