9. fejezet

Nagy nehezen, de csak megszültem azért :D Köszönöm szépen a komikat, tartsátok meg ezt a jó szokásotokat, és jó olvasást :)
Abellana

(Kristen)

      - Rob... hol vagyunk? - kérdeztem, miközben kiszálltam a kocsiból. Egy tó partján voltunk, és mivel gyönyörű idő volt, a táj is csodaszép volt.
      - Általában idejövök, ha valamiért felhúzom magam, vagy ha egyedül akarok lenni – felelte. - Szép, igaz?
      - Nagyon is – helyeseltem. - De miért vagyunk itt?
      Rob először nem válaszolt, kézen fogott és az egyik padra húzott, majd ő is leült mellém.
      - Szerettem volna a mai napot veled tölteni – válaszolta végül.
      - Az iskolában is velem töltötted volna...
      - Jajj, Kristen... az iskolában órákat vesztegethettem volna el a veled töltött idő helyett. Én... nem tudom mi van velem. Kris, csak te jársz a fejemben, legszívesebben mindig veled lennék. Te nem így érzel?
      Felsóhajtottam. Hát persze, hogy így éreztem. Az órákon, szünetekben, otthon, elalvás előtt, mindig, mindig és mindig csakis Ő járt az eszemben.
      - Én is pontosan így érzek – suttogtam alig hallhatóan. Rob a kezével felemelte az állam, hogy rá nézzek, majd egy édes csókot nyomott az ajkaimra. És ezután... elkezdődött életem legszebb pár órája. Robbal végeérhetetlenül beszélgettünk bármilyen témáról, ami csak eszünkbe jutott, és eközben rengeteg csókot váltottunk.
      Nem gondoltunk semmi másra egymáson kívűl, nem gondoltunk arra, hogy nem is itt kéne lennünk, egyszerűen tökéletes volt minden.
      Már alkonyodott, mikor Rob hazavitt. A búcsúzkodás elég hosszúra nyúlt, ezért először észre sem vettem, hogy valami nincs rendben. Mikor Rob haza indult, feltűnt, hogy a házunkban ég a villany. Nem akartam rosszra gondolni, még az is megfordult a fejemben, hogy megint Ashley "tört be", hogy kikérdezzen a máról. De ekkora szerencsém nem volt...
      - Kristen!! Hol a fenében voltál te eddig? - fogadott rögtön a drága anyám, mikor beléptem.
      - Anya... nem úgy volt, hogy vasárnap jössz?
      - Ez most egyáltalán nem lényeg, kislányom. Visszaéltél a bizalmammal! Csak úgy elhatároztad, hogy ma nem mész iskolába? Mégis hol voltál? És ki hozott haza?
      Anyám kérdésáradata csak úgy ömlött a szájából, és akárhányszor próbáltam közbe szólni, lepisszegett.
      - Felfogtad, hogy végzős vagy? Nem lóghatsz csak úgy el, ha úgy tartja a kedved!
      - Anya...
      - Mégis mit gondoltál?
      - Ez bonyolult – suttogtam lehajtott fejjel. Nem szégyelltem magam vagy ilyesmi, de dühös voltam. Anyám havonta egyszer hazajön pár napra és máris azt hiszi, hogy ő irányítja az életemet? Nem veszi észre, hogy az összes többi napon nagyon jól ellátom magam egyedül is?
      - Kristen... – sóhajtott fel gondterhelten. - Ugye tisztában vagy azzal, hogy mit csinálsz? Ígérd meg, hogy nem sántikálsz semmi rosszban! Bízhatok benned?
      Lesújtó pillantást vetettem az anyámra.
      - Hát ennyire ismersz? Igen anya, nyilvánvaló, hogy sosem járok be az iskolába, csak boltokat rabolok ki, és minden hétvégén belövöm magam. Gratulálok, fantasztikus anya vagy.
      Elképedt hirtelen haragomtól, én pedig nem adtam neki alkalmat, hogy feleljen, vagy megvédje magát, inkább felrohantam a lépcsőn, a szobám ajtaját pedig hangosan becsaptam magam mögött. Az anyámnak előre is sikerült elbasznia a hétvégémet...
      Reggel miután felkeltem, elhatároztam, hogy nem tudok most itt maradni. Nem volt kedvem anyám megjegyzéseihez és a kioktatásához. Mikor felöltöztem, hamarosan már a lépcsőn száguldottam lefelé, de anyám megállított a konyhából kiszólva.
      - Kristen! Hová mész?
      - El innen – morogtam halkan, de meghallotta.
      - Azért engem is megkérdezhettél volna, hogy elmehetsz-e...
      - Jah értem, szóval hetekig egyedül hagysz aztán mikor hazajössz pár napra már el sem mehetek engedély nélkül. Klassz.
      - Kristen, ne légy már ilyen – csóválta a fejét. - Tudod, hogy érted teszem. Azért dolgozok ennyit, hogy meglegyen mindenünk.
      - Hát nekem nincs meg mindenem! - fakadtam ki. - Nincs normális anyám, aki itt lenne, mikor szükségem van rá!
      - Kristen...
      - Most megyek – szakítottam félbe. Még mindig forrt bennem a düh, mikor a kocsimba ültem. Eddig nem vettem a fáradságot, hogy ezeket anyám szemébe mondjam, de valamiért most kijött belőlem az egész. Zavart, hogy a tulajdonának tekintett. Persze ő az anyám, de szinte nem is ismer engem.
      Nem is figyeltem, hogy merre tartok, ösztönösen vezettem, és mikor leállítottam a kocsit, Ashley-ék háza előtt találtam magam. Nem akartam zavarni, úgyhogy félve csöngettem be az ajtón, de Ash pár pillanat múlva vidáman nyitotta ki. Ez még az én arcomra is mosolyt csalt – habár egy elég bánatos mosolyt.
      - Szia, Kris! Héé... mi a baj?
      - Az anyám tegnap este hazajött – mondtam "hatalmas" lelkesedéssel.
      - Oh. Leszúrt amiatt, hogy nem voltál a suliban?
      - Szóval észrevetted...
      - Kris, mindenki észrevette – nevetett fel Ashley. - Arról pletykáltak, hogy elszöktetek Robbal, meg hogy biztos terhes vagy.
      - Mivan?? Jesszusom, ez beteg. Utálom ezt a sulit.
      A terhes-pletykától nekem is nevetnem kellett, hiszen senki sem gondolhatta, hogy tényleg emiatt nem voltam bent pénteken. De nem szerettem középpontban lenni, ezért eléggé zavart, hogy a pletykák célpontja vagyok. Talán egy-két hét múlva találnak valami más szarságot amin kiélhetik a baromságaikat...
      Többek közt ezért is vonakodtam attól, hogy ténylegesen együtt legyünk Robbal. Bár egy idő után biztos elülnének a pletykák, de akkor is. Viszont mindketten tudtuk, hogy ő áll nyerésre. Nem bírnám ki nélküle.
      - Szóval, hallottam, hogy mit csináltatok tegnap. Elmesélte.
      - Téged is elvitt már oda? - kíváncsiskodtam.
      - Jajj Kris, dehogyis. Soha senkit nem vitt oda. Tudtam, hogy van egy ilyen különleges helye, de azt nem, hogy hol.
      - Akkor engem miért...?
      - Mert odavan érted, Kristen. Úgy érzi, hogy veled is teljesen önmaga lehet. Tudod mekkora fájdalmat okoznál neki, ha lekoptatnád?
      Remek... pff, kösz Ashley, nyakamba varrtad a bűntudatot is, ha mégse jön össze a dolog. Viszont nem tudtam válaszolni, ugyanis Ashley-ék csengője megint megszólalt – ezúttal nem általam. Mikor Ash ajtót nyitott, éppen Ő lépett be rajta.
      A lélegzetem megakadt, a gyomrom és a lábaim megremegtek, a szívem pedig olvadásnak indult. A tekintetünk összefonódott, minden más eltűnt, csakis mi léteztünk. Rám mosolygott. Vissza mosolyogtam. Beleszerettem.