7. fejezet

Köszi a véleményeket az előző részhez, ehhez pedig jó olvasást ;)
Abellana

(Rob)

      - Rob, én... nem tudom... nem hiszem, hogy működne – mondta Kristen, miután elváltak az ajkaink.
      - Miért is ne működne? Oké, tudom, hogy eddig nem igazán ismertük egymást, de... Kristen, én már hónapok óta másképp tekintek rád – vallottam be, mire Kris szemei vizslatni kezdtek, valószínűleg azt kutatva, hogy nem szórakozok-e vele.
      - Mi nem illünk össze, Rob – tiltakozott.
      - Én komolyan gondolom ezt az egészet, Kristen!
      Szavaim nyomatékául újra közelebb húztam magamhoz, és apró csókokkal bizonyítottam neki, hogy mennyire kell nekem.
      - Kérlek, ne...
      - Adj egy esélyt – kérleltem, miközben ajkaim a nyakára kúsztak.
      - Nekem ezt még át kell gondolnom...
      - Te mit szeretnél? Mert csak az számít! Én már elmondtam neked, hogy én mit szeretnék, de most rajtad a sor.
      - Rob, csak egy kicsit hadd gondolkozzak. Majd beszélünk, de most mennem kell.
      Mielőtt bármit is szólhattam volna, Kristen kibontakozott a karjaimból és az autójához sietett. Féltem attól, hogy mi lesz a döntése. Egyre jobban akartam őt.

(Nikki)

      - Nikki, segítened kell – állított be Kristen sírva, mikor ajtót nyitottam neki. "Hivatalosan" haragban voltunk, dehát a legjobb barátom, belém van kódolva, hogy segítsek neki.
      - Mi a baj? - kérdeztem, miközben beljebb tereltem.
      - Én... annyira nagyon... sajnálom, nem akartam... nem kétszínűségből tettem... - hüppögte, mire magamhoz öleltem. Tudtam, hogy miről beszél. És igazából tisztában voltam azzal, hogy nem azért segített Ashley-nek, hogy a barátjuk legyen. De őszintén szólva féltékeny voltam, nem is kicsit. Nem ismerek olyan embert az iskolában, aki ne akarna velük barátkozni...
      Persze Kristen kivétel volt, erre most mégis... Az pedig csak hab volt a tortán, mikor megláttam tegnap reggel Kellannel enyelegni, hiszen tudta, hogy tetszik nekem. De mostmár rájöttem, hogy a legrosszabbat feltételeztem a barátnőmről.
      - Kris, mondd el, hogy mi történt.
      - Rob megcsókolt – nézett rám még mindig könnyes szemekkel. - Tegnap, és aztán ma is... azt mondta, hogy szeretne velem lenni, de... jajj, Nikki, én annyira...
      - Mi? Várj... szóval Rob megcsókolt? És te nem tudod, hogy mit lépj? - értetlenkedtem. Hiszen szerintem elég egyszerű a helyzet.
      - Ő Rob! Hát nem érted, Nikki? Semmi jó nem sülhet ki ebből...
      - Pedig szerintem elég jó az alapanyag – kacarásztam, de Kris nem értékelte, inkább megbökte a vállam.
      - Na jó, most komolyan... nincs mitől tartanod, Kristen. Mármint adnod kéne neki egy esélyt.
      Szavaim hallatán Kris arca fájdalmas grimaszba torzult, majd megszólalt:
      - Ő is ezt mondta, hogy adjak neki egy esélyt.
      - Figyelj, azt mondtad, hogy félreismerted őket, vagy nem? Gyerünk, Kristen, próbáld meg!

(Kristen)

      Csak Robon járt az eszem. Suli után rögtön Nikkihez mentem először, mivel már tudtam, hogy hazament, és ő volt a legjobb barátnőm, szükségem volt rá. Hiába bíztatott, így is voltak kétségeim. Amiket Ashley-vel is megosztottam...
      - Mit kell ezen így hezitálni? - akadt ki rögtön, mikor szembesítettem a problémával. - Ismerem Robot, és mostmár te is tudod, hogy ő jó srác. Nem tolna ki veled, Kristen.
      Mindenki csak arra sarkallt, hogy adjak egy esélyt. De senki sem értette meg az én nézőpontomat. Három éve bennem volt az, hogy az olyanok, mint Rob csak szórakozni akarnak az emberekkel... Sosem vettem észre azt, hogy érdekeltem volna. És erre kiderül, hogy nagyon is érdeklem. Korán lefeküdtem, de ezek a gondolatok nem hagytak aludni...
      Szerda reggel körülbelül két órányi alvás után elég kómás fejjel ébredtem. A mobilom egy olvasatlan üzenetet jelzett, és amint ránéztem az üzenetre, tudtam, hogy ez sem lesz egy könnyű nap. Nikki megbetegedett, és nem jön iskolába...
      Zombiként hurcoltam magam fel-alá a fürdő és a szobám közt, miközben elkészültem. És mikor épp kifelé indultam... ledöbbentem.
      - Te mit keresel itt? - kérdeztem Robtól, aki a házunk előtt, a kocsija oldalának támaszkodva állt.
      - Szeretnélek ma én elvinni a suliba.
      - Kösz, de nem kellett volna fáradnod. Egyedül is eltalálok az iskolába, akárcsak az elmúlt három évben – feleltem dacosan.
      - Kristen, kérlek... - mormolta, miközben egyre közelebb jött hozzám. Ezzel csak az volt a baj, hogy nem volt más a hátam mögött, csak a zárt ajtó. Rob megállt előttem, és két karjával megtámaszkodott a fejem mellett, hogy ne tudjak elmenekülni. Ajkait végigvezette az állam vonalán.
      - Ne légy ilyen makacs – suttogta, és közben egyik kezét a csípőmre tette, majd a szemembe nézett. - Ne ellenkezz, Kristen.
      Teljesen elvette az eszem, és mikor vadul megcsókolt, már nem is akartam ellenkezni. Karjaimmal körbeöleltem, hogy eszébe se jusson eltávolodni, és ő épp ellenkezőleg cselekedett: testével az ajtónak nyomta a hátamat.
      Miközben egymásnak feszült a testünk, egyik keze az arcomat cirógatta, a másik pedig kicsit feljebb csúszott a csípőmről. Ezek után a csók hirtelen félbeszakadása szinte sokkosan érintett.
      - Mit gondolsz, mostmár mehetünk? - villogtatta meg pimasz féloldalas mosolyát.
      - Azért csak ne legyél olyan elégedett – puffogtam, de ő csak tovább mosolygott, majd megfogta a kezemet és a kocsijához húzott. Úriember módjára nyitotta ki nekem az ajtót, de mielőtt beszállhattam volna, megragadta a karomat, és még egy csókot nyomott az ajkaimra.
      Mikor elindultunk, Rob elkezdett rólam kérdezősködni, de mikor észrevette, hogy már csak azért sem fogok hozzászólni, inkább ő kezdett el mesélni. Sokszor majdnem elnevettem magam a történetein – ezzel lebuktatva magamat – és közben valójában imádtam hallgatni ahogyan beszél. És ez még jobban elbizonytalanított...
      Legszívesebben azonnal félredobtam volna a büszkeségem, és beadom neki a derekam, hiszen megőrjített. De bennem volt a tudat, hogy nem lehetne köztünk semmi tartós. Túlságosan is különbözünk, és az egész suli rólunk beszélne... bár talán ez a hajó már elúszott azok után, hogy a parkolóban láttak minket.
      Az első óránk matek volt, és mivel általában Nikki ült mellettem az órákon, most üres volt a pad másik fele. De nem sokáig...
      - Nem bánod? - kérdezte Rob megállva a pad mellett. Úgy döntöttem, hogy megpróbálok közönyt színlelni, de amint megláttam a szívem erősebben kezdett el verni, szinte már biztosra vettem, hogy ő is hallja.
      - Felőlem – vontam vállat, de közben belül ujjongtam. A szemem sarkából észrevettem, hogy Ash minket figyel, és nem is próbálta leplezni... mikor odanéztem, rám kacsintott, de csak egy szemforgatást kapott válaszul.
      Egész órán nem hagyott nyugodni a tudat, hogy Rob ilyen közel van hozzám, ráadásul végig engem nézett, mikor pedig rákaptam a pillantásom, csak egy mosolyt küldött felém.
      - Talán a tanárra kéne figyelned – morogtam halkan, próbálva leplezni a zavaromat.
      - Te sokkal érdekesebb vagy – felelte egy szexi mosollyal. Én pedig csak reméltem, hogy nem nyáladzok túl feltűnően.
      Fellélegeztem az óra végét jelző csengő után, de Robnak esze ágában sem volt abbahagyni az ostromot amit ellenem indított. Egész nap mellettem volt, és újból megpróbálkozott azzal, hogy rólam kérdezősködött. Mikor meguntam, észre sem vettem, hogy reflexszerűen elkezdtem neki válaszolgatni. Meglepő volt, de nap végére egész sokat beszélgettünk, és miközben hazavitt, már együtt nevettünk.
      - Látod, Kristen? Még mindig nem hiszel abban, hogy jók lennénk együtt? - kérdezte Rob miközben a házunk ajtajáig kísért.
      - Annyira hirtelen jött ez az egész. Nem csak te, hanem az is, hogy összebarátkoztam veletek, meg minden... ha hiszed, ha nem, ezt nem olyan egyszerű megemészteni.
      - Megértem... - felelte, miközben egyik keze végigsimított az arcomon, majd megállapodott a nyakamon.
      - Elveszed az eszem, Kristen – suttogta, ajkai pedig gyengéd táncba csábították az enyémeket. Szorosan ölelt magához, miközben nyelvével puhán csábítgatott. Tökéletes pillanat volt, csakúgy mint bármelyik, amikor ajkaink összeforrtak. De ennek is véget kellett érnie.
      - Holnap találkozunk – mondtam a szemébe nézve, pedig nem akaródzott bemennem. De nem hagyhattam, hogy ilyen könnyen elcsábítson.
      Nehezen, de elváltunk egymástól, én pedig hatalmas mosollyal az arcomon léptem be a házba.
      - Na mesélj, mi volt? - néztem szembe hirtelen Ashley-vel. A szívem majdnem kiugrott a helyéről ijedtemben.
      - Te meg mit keresel itt? - kérdeztem kicsit hangosabban, mint kellett volna.
      - A lábtörlő alatti pótkulccsal jöttem be – legyintett. - De mesélj!
      - Honnan tudtad, hogy van ott egy kulcs? És miért nem láttam a kocsidat?
      - Talán mert Robbal voltál elfoglalva – kacsintott. - Szóval, összefogtok jönni?
      - Nem tudom, Ash, ez nem ilyen egyszerű...
      - Már miért ne lenne egyszerű? Mit érzel iránta, Kristen?
      Visszagondoltam a mai napra. Visszagondoltam a nevetésre, a beszélgetésünkre, a csókjainkra... arra, ahogyan rám mosolygott, ahogyan azt mondta, elveszem az eszét.
      - Azt hiszem belé vagyok esve – állapítottam meg.