11. fejezet

Tényleg próbáltam hosszabbra írni ezt a részt, de csak ennyit tudtam kicsikarni magamból :D Picit unalmas fejezet lett, de azért jó olvasást :D
Abellana

(Rob)

      Felkészítettem magam az elutasító válaszra, és habár optimistának kellett volna lennem, nem akartam nagyon pofára esni – bár ez elkerülhetetlennek tűnt -, így arra számítottam, hogy Kristen azt feleli, hogy felejtsük el az egészet és legyünk barátok. De nekem nem ment volna.
      Viszont a következő pillanatban... fel sem tudtam fogni, a szavai még visszhangoztak a fejemben legalább egy percig.
      - Ugye ez nem csak egy vicc? - kérdeztem kidülledő szemekkel. A velem szemben ülő csodálatos lány elmosolyodott.
      - Nem, komolyan gondolom.
      - Hát meggyőztelek – nevettem fel, majd ajkaimat a szájára tapasztottam. Kristen boldogan viszonozta a csókot, ezután pedig még vagy egy óráig nem engedtük el egymást. Viszont hamarosan beláttuk, hogy ha nem akarjuk az éjszakát a kocsiban tölteni – pedig szívesen megtettem volna -, akkor el kell köszönnünk. Boldogság táncolt az ereimben, csakis Rá tudtam gondolni.

(Kristen)

      Fülig érő vigyorral léptem be a nappaliba, nem számítva arra, hogy nem leszek egyedül.
      - Látom jól sikerült a randi – mosolyodott el anyám. - Nem tudom mi ez az elégedett vigyor kislányom, de remélem védekeztetek.
      - Ahj, muszáj neked mindig ilyenekkel jönni? - néztem rá szúrós szemekkel.
      - Rob tényleg nagyon kedvesnek tűnik – mondta, figyelmen hagyva a kérdésemet.
      - Hát... igen, az is.
      Anyám mindentudó mosollyal nézett rám, de mielőtt megkérdezhettem volna, hogy mi a baja már megint, megcsörrent a mobilom. Nem akartam, hogy a drága pletykás anyukám végigasszisztálja a beszélgetést, úgyhogy felsiettem a lépcsőn, mielőtt beleszóltam volna.
      - Muszájelmesélnedmindent!!! - visított a fülembe Ashley indokolatlanul magas hangja.
      - Jesszusom, Ash, vegyél vissza – nevettem.
      - Jajj, ne várakoztass már! Mi történt a randin?
      Elmeséltem az estét töviről hegyire, egészen anyám cikis bemutatkozásától odáig, hogy Rob a vacsora után hazavitt.
      - ...aztán elmondtam neki, hogy gondolkodtam kettőnkről és döntöttem.
      - Hogyan?? Hogyan döntöttél??? - Elvigyorodtam, tudtam, hogy ha nem mondok semmit, azzal csak húzom szegény Ash agyát.
      - Hát... megpróbáljuk, hogy mi sül ki belőle.
      Ash visítása valószínűleg kiszakította a dobhártyámat. Percekbe telt, mire sikerült lecsitítanom.
      - Akkor hivatalosan is együtt? - kérdezte, én meg szinte hallottam a vigyorát.
      - Úgy valahogy. Nem tudom, Ash, még nem akarom belelovallni magamat. Lehet, hogy ebből valami rossz fog kisülni, majd meglátjuk.
      - Ne legyél már pesszimista! Annyira édesek lesztek...
      Ashley még vagy egy óráig olvadozott ilyen és hasonló szövegekkel, majd mindketten nyugovóra tértünk.
      Vasárnap délelőtt sikerült kikászálódnom az ágyból, és mikor végre felöltöztem, anyám felkiabált a lépcső aljából:
      - Kris, szívem!! Nikki van itt!
      Máris rohantam lefelé a lépcsőn, hiszen hiányzott már a legjobb barátnőm. Mikor leértem, anyám szegény Nikkit fárasztotta a szokásos "milyen a suli, hogy megy a tanulás, stb..." kérdésekkel.
      - Nikki, szia!! Jobban vagy már? - öleltem meg rögtön. Kicsit égett a pofám, hogy nem igazán érdeklődtem felőle az utóbbi napokban, de csak Rob járt a fejemben.
      - Persze, teljesen meggyógyultam. Csak a leckéért jöttem, meg amúgy is régen láttalak már.
      Gyorsan felrángattam Nikkit, megmentve ezzel anyám újabb kérdéseitől. Amint becsukódott mögöttünk az ajtó, már közöltem is vele a nagy hírt.
      - Rob és én összejöttünk!!
      Nikki arcán rögtön hatalmas vigyor jelent meg, és Ashley-hez hasonlóan követelte, hogy meséljek el mindent. Neki is elmeséltem minden pillanatot, és úgy tűnt, hogy igazán örül ennek az egésznek, annak ellenére, hogy nemrég még haragudott rám.
      Nikki még maradt egy darabig, és miután elment, anya megkért, hogy vigyem ki a reptérre. Fura volt, mert általában egyedül ment taxival. De mikor odaértünk, megértettem miért kérte.
      - Kris... tényleg sajnálom, hogy nem töltünk együtt sok időt. Tudod, hogy muszáj dolgoznom – nézett rám sajnálkozó tekintettel. Én csak bólogattam.
      - Ettől még szeretlek. És büszke vagyok rá, hogy ilyen lányom van.
      - Kösz, anya – öleltem meg mosolyogva.
      - Indulnom kell, majd hívlak – mondta, majd kiszállt, hogy kiszedje a csomagjait. - És... sok szerencsét Robbal.
      Anyám még egy utolsó csókot nyomott az arcomra, majd eltűnt a tömegben. Nem hittem volna, hogy egyszer ennyire érdekelni fogja a szerelmi életem...

(Rob)

      - Hova-hova? - állított meg anyám mielőtt kiléphettem volna a ház ajtaján.
      - Öhh... csak el.
      - Csak nem ahhoz az aranyos lányhoz? Kristenhez?
      - Anyaaaaa.....
      Te jó isten, hát persze, hogy csak a szülők tudnak ilyen marhaságot kérdezni. Mintha óvodában lennénk, Rob megpuszilta Kristent, a többiek meg tapsikolnak... jézus...
      - Szóval mi a helyzet veletek? - kérdezte anyám teljesen komoly arckifejezéssel.
      - A helyzet az, hogy leléptem – feleltem, majd szinte feltéptem az ajtót, nehogy még egy hülye kérdéssel szembesüljek. Persze anyámnak igaza volt, tényleg Kristenhez siettem, amint tudtam felhívtam, hogy találkozzunk.
      Mikor odaértem a házukhoz, gondolataim tárgya izgatottan, mégis kicsit szomorú arccal nyitott ajtót.
      - Valami baj van? - kérdeztem, miután puha csókot váltottunk.
      - Ömm... semmi különös. Csak az anyám elutazott. Nem igazán szoktam hiányolni, de most... fura érzés, hogy elment. Mindegy. Milyen volt a napod? - kérdezte angyali mosollyal.
      - Hiányoztál – feleltem őszíntén. Kristen mosolya picit megkomolyodott, majd végigsimított az arcomon, és ajkaival felém közelített. Nyelve édes, forró táncba hívta az enyémet, legszívesebben sosem válnék el tőle. De végül Kris eltávolodott pár centit.
      - Te is hiányoztál – vallotta be. Nem bírtam ki, hogy ne kóstoljam meg újból az ajkait, így hát megint szenvedélyes csókban forrtunk össze. Hasonló tevékenységgel töltöttük el a délutánt, de mindkettőnkben ott motoszkált a gondolat, hogy holnap az egész suli megtudja...