16. fejezet

Sikerült megint összecsapnom egy fejezetet. Nem lesz a kedvencem az is biztos, de nem is kell hogy nekem az legyen :D Köszönöm a véleményeket az előző részhez, ehhez is írjatok ám :) Jó olvasást...
Abellana

(Kristen)

      Minden lánynak vannak romantikus ábrándjai. Kislányként a hercegről álmodozunk fehér lovon, később valami híres és gazdag pasiról. Mikor pedig felnövünk, arról álmodunk, hogy megtaláljuk a másik felünket. Aki kiegészít, aki a világunk közepe lesz, aki nem tud nélkülünk élni...
      Sok embernek semmit nem jelent a "szeretlek" szó. Néhány embernek mindent. Azoknak, akiket nem szerettek sokak az életükben, mert senkit nem engedtek közel. Én az utóbbiak közé tartoztam.
      Mikor Rob kimondta ezt a szót, biztosra tudtam, hogy igazat mond. Ahogy rám nézett, rájöttem, hogy tényleg így érez.
      - Én is szeretlek – feleltem, majd boldogan megcsókoltam. Tényleg nagyon szerettem.

(Ashley)

      Csütörtök reggel korábban értem be az iskolába. Mikor a parkolóban kiszálltam a kocsimból, megláttam Tomot, aki szintén ekkor érkezett. Mosolyogva intettem neki, de ő komor maradt, majd mintha észre sem vett volna, bement az iskolába. Furcsálltam a dolgot, de talán csak rossz kedve van...
      Pedig rá általában a kedvesség volt a jellemző, nem úgy, mint Cam-re. Könnyebbnek tartottam megbocsátani neki, el akartam hinni, hogy az emberek megjavulhatnak. Rossz dolgot tett, de talán... van még remény.
      Mikor a terem elé értem, páran már bent voltak, Cam és két másik srác az ajtó mellett állt és beszélgetett. Én is bementem volna rögtön, de...
      - Először csak magamhoz édesgetem. Hadd higgye csak, hogy megbántam. De nem ér többet egy menetnél, megbánja még, hogy rám uszította a rohadt haverjait...
      Bementem, felfigyelt a lépteim zajára. Egymásra néztünk. A sokk eltűnt. Hogy lehettem ennyire buta és naív? Talán azt hittem, hogy így minden könnyebb lesz, hogy nem beszélnek majd ki, és nem kezelnek le az emberek.
      Bánatos mosoly ült ki az arcomra. Cam tudta, hogy hallottam. És tudta, hogy a bosszúja már nem fog sikerülni...

(Kristen)

      Ezúttal az ebédig nem is láttuk Ashley-t. Tommal találkoztam, viszont a nagyszünetben ő is elkerülte a társaságot, látszott rajta, hogy eléggé kivan Ash miatt.
      - Vége – csapta le a könyveit az asztalra Ashley. - Rájöttem, hogy mostanában hülye voltam, úgyhogy hivatalosan is bocsánatot kérek tőletek.
      - Megjött az eszed végre és Camnek annyi? - nézett rá kétkedve Kellan.
      - Ahogy mondod... eléggé hülye picsa módjára viselkedtem mostanában, szóval sajnálom.
      Ashley rám nézett. Tudta, hogy azzal, amit tegnap mondott, egy kicsit megbántott. De most már barátok voltunk, vagy mi...
      - Szerintem mind megbocsátunk – mosolyogtam rá, amit viszonzott is.
      - Ebben azért nem lennék olyan biztos – morogta Jackson.
      - Ezt meg hogy érted? - nézett rá értetlenül Ash.
      - Talán Tomtól is bocsánatot kellene kérned...
      - Na jó, azt azért elmondhatom, hogy az utóbbi napokban Tom volt az egyetlen, akivel nem voltam bunkó.
      Erre inkább egyikünk sem felelt, hiszen Ashley-nek szemmel láthatóan nem tűnt még fel, hogy Tom teljesen bele van esve...
      Miután hazaértem a suliból, és Robbal beléptünk a házba, rögtön csörögni kezdett a telefon. Odarohantam, hogy válaszoljak a jól időzítő hívónak.
      - Kristen, te vagy az? - kérdezte az anyám, mikor beleszóltam.
      - A saját házunkban? Ki más lenne...?
      - Mindegy. Azért hívlak, mert úgy volt, hogy az év utolsó két hetére még haza tudok menni, de mivel már csak egy hónap van januárig, addig még dolgoznom kell.
      - Nem leszel itthon karácsonykor? - kérdeztem meglepetten. Elfogadtam, hogy az anyám állandóan távol van, de a közös ünnepeket már megszoktam.
      - Nem, Kris, sajnálom – sóhajtotta anyám. - Figyelj, most mennem kell, de...
      - Szia – szakítottam félbe dühösen, majd lecsaptam a kagylót.
      - Baj van? - kérdezte Rob, miközben hátulról átölelt és a vállamat borította be csókokkal.
      - Az anyám volt. Közölte, hogy karácsonykor nem lesz itthon.
      - Hé, van egy ötletem – fordított magával szembe. - Töltsd nálunk a karácsonyt. Mármint... ha nem túl korai még.
      Karácsonyig még két hét volt hátra, és én tényleg imádtam Robot, de...
      - Kétlem, hogy a családodnak minden vágya egy idegennel ünnepelni – feleltem.
      - Jajj, Kris, ne legyél már hülye – forgatta a szemét. - Az anyám odavan érted. És egyáltalán nem egy idegen vagy. Hanem a lány, akibe beleestem...
      Elmosolyodtam Rob szavain. És akkor belém hasított a tudat, hogy ez a dolog köztünk egyre komolyabbá válik...
      - Szóval, mit szólsz?- kérdezte.
      Rábólintottam az ajánlatra, mire a jutalmam egy észveszejtő csók volt.

(Ashley)

      - Tom! - kiáltottam utána a parkolóban, mielőtt beszállt volna a kocsijába.
      - Mivan? - fordult felém barátságtalanul.
      - Valami... baj van? - kérdeztem bizonytalanul, mikor odaértem hozzá.
      - Most őszintén, Ashley, nem tök mindegy az neked?
      - Persze, hogy nem tök mindegy. Te sokat segítettél nekem az utóbbi napokban és... a barátom vagy.
      - Jah... - horkantott fel gúnyosan. - Arra rájöttem.

      - Na jó, ez kezd egyre furább lenni. Csak mondd meg, hogy mit tettem. Mivel bántottalak meg?
      - Tudod mit? Ne emészd magad, velem van a baj.
      Ahogy rám nézett, annyi harag volt a szemében, amit nem tudtam mire vélni. Tommal tényleg nagyon jóban voltam és emlékeim szerint semmit sem ártottam neki.
      - Mégis miről beszélsz?? - kérdeztem, mostmár türelmetlenül.
      Tom csak haragosan megrázta a fejét, majd egyszer csak elindult felém. Pár méterre álltunk egymástól, de ő gyorsan és mérgesen vágtatott felém. Mielőtt felfoghattam volna, hogy mi történik, megéreztem az ajkait az enyémeken. A csókja hihetetlenül dühös volt, és vad, mégis élveztem. Ez pedig... leblokkolt. De ösztönösen csókoltam vissza, karjai erősen szorították a csípőmet, az enyémek pedig akaratlanul is körbeölelték a nyakát, egyik kezem pedig a hajába kúszott.
      Nem értettem mi ez az egész, és ebben a pillanatban nem is akartam. Miután Tom elszakadt tőlem, mintha csak olvasott volna a gondolataimban, megszólalt:
      - Nem értesz te semmit...
      Igaza volt. Tényleg nem értettem. Még lesokkolva álltam a parkolóban egyedül, mikor ő elhajtott. Ujjaimmal akaratlanul is megérintettem az ajkaimat. Nem számított semmi, csak az, hogy... ez csodálatos volt.