20. fejezet

Máris összedobtam az új részt :D Azért ilyen rövid, mert nagyon hamar jött, de cserébe legalább jó nyálas :D Kicsit tisztáztam benne Ash és Nikki helyzetét is. A következő fejezet viszont fontos lesz, úgyhogy szeretném jól megírni, és nem tudom mikor kerül fel. És aki azt jelöli be, hogy 'elmegy', írhatna véleményt, szeretném tudni, hogy miken kéne javítani. Köszönöm a kommenteket, írjatok ehhez is ;) Jó olvasást.
Abellana

(Kristen)

      Leültünk a nappaliban, én pedig összefont karokkal vártam Rob mondanivalóját. Beletelt egy percbe, mire rájött, hogy nem fogok megszólalni.
      - Oké, Kristen, nézd... sajnálom, hogy a múltkor nem mondtam el Stacy-ről, hogy volt némi közöm hozzá. Ahogy azt sem mondtam el, hogy az utóbbi időben rám volt tapadva. Azért nem akartam, hogy megtudd, mert mindennél jobban félek attól, hogy elveszítelek, Kristen. Tudom, hogy nehéz, de próbálj meg bízni bennem, kérlek. Van róla fogalmad, hogy mennyit jelentesz te nekem?
      Nagy levegőt vettem, és közben átgondoltam Rob szavait.
      - Rob... az ilyen szőke cicababák továbbra is rád fognak hajtani. Tudod te, hogy milyen érzés az, hogy bármelyik pillanatban rájöhetsz, hogy van jobb is nálam? És még csak a kisujjadat sem kéne megmozdítanod egy másik csajért.
      - Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz, Kristen! - emelte fel a hangját Rob, a szemében szenvedély csillogott. - Régen tényleg csak trófeaként gyűjtögettem azokat a lányokat, de aztán... egyik pillanatról a másikra már csak te jártál a fejemben. És el sem hiszed milyen boldog voltam, mikor egyre közelebb kerültünk egymáshoz. Hát nem érted...? Körülötted forog a világom, szeretlek. Kérlek... nem akarlak elveszíteni.
      Rob szavai meghatottak. Tudtam, hogy tényleg meg kell tanulnom bízni benne. Nem attól féltem, hogy esetleg megcsal, hanem attól, hogy kiszeret belőlem. Ebben a pillanatban a szerelem elöntötte minden porcikámat, megöleltem Robot, az arcom pedig a nyakába fúrtam. A lehetetlennél is közelebb akartam kerülni hozzá, és ezzel ő is így lehetett, úgy szorított magához, mint még soha.
      - Én sem akarlak elveszíteni – suttogtam bele a nyakába. - Nagyon szeretlek.

      Rob hátra hajolt pár centit, hogy a szemembe nézhessen, majd megsimogatta az arcom, és egy lágy csókot nyomott az ajkaimra. A kételyeimmel most nem törődtem. Hittem, hinni akartam abban, hogy a szerelmünk legyőzi a gondokat.
      Másnap az iskolában mindennél boldogabb voltam. Robbal nem is lehettünk volna nagyobb békességben, ráadásul hamarosan az ünnepeket is együtt töltjük. Ám az örömöm nem bizonyult ragályosnak egyik barátom esetében sem...
      - Előbb vagy utóbb beszélnetek kell róla – mondtam Nikkinek az egyik szünetben, mikor szóba jött Kellan.
      - Inkább utóbb... - nyögött fel fájdalmasan Nikki.
      - Neked is jobb, ha megtudod, hogy ő mit gondol az egészről. Semmit sem veszíthetsz...
      - Régi szép idők, mikor még nem voltál ilyen kapcsolatszakértő... - sóhajtotta Nikki, mintha csak nosztalgiázna.
      - Fogd be! Mi legalább egymáshoz szólunk csók után – vágtam vissza neki, mire a nyelvét nyújtogatta.

(Ashley)

      Az ebédszünetekben mindig együtt ült a csapat, de mostanában nem igazán töltöttük ki a csendet beszéddel. Utáltam ezt... utáltam, hogy Tomot elveszítettem barátként, és utáltam, hogy fájdalmat okoztam neki. Nem bírtam tovább. Csak egy ember tudott volna átsegíteni ezen, de az éppen Ő volt...
      - Tom, beszélhetnénk? - kérdeztem reménykedve, mikor utolértem a folyosón az egyik óra előtt.
      - Mit szeretnél, Ashley? - fordult felém kelletlenül.
      - Hiányzol – mondtam ki az első dolgot, ami a szívemet nyomta. Tom felnevetett.
      - Akkor mázlid van... épp itt állok előtted.
      - Tudod hogy értettem – feleltem egy kicsit megbántódva a szarkazmusától. Tom a padlót kezdte bámulni, miközben felsóhajtott.
      - Ne tedd ezt, Ashley. Nem tudok a közeledben maradni, te meg arra kérsz, hogy legyen minden úgy, mint azelőtt.
      - Tom, meg kell értened, hogy Cam óta számomra minden olyan bonyolult. Egyszerűen most nem vagyok képes viszonozni az érzéseid. De nem tudom letagadni, annyira hiányzol. Egyik pillanatról a másikra hidegültünk el.
      - Tudod mit? Sajnálom, de nekem meg ez nem megy. Majd a szünet után beszélünk, Ashley...
      Szinte már fizikailag fájt, ahogy Tom hátat fordított és elment. Mi ez a különös érzés, ami a szívemet nyomja, ha Rá gondolok...?

(Nikki)

      Mikor vége lett az utolsó óránknak, Kellan mellém szegődött kifelé menet.
      - Nikki, ráérsz egy percre? - kérdezte a szemembe nézve. Egy pillanatra elvesztem a tekintetében, majd leesett, hogy mit kérdezett.
      - Persze – feleltem, mire Kellan finoman beterelt az egyik üres mellékfolyosóra. Láthatóan nem tudta, hogy vágjon bele a mondanivalójába. Végül rájött...
      - Nem tudom, hogy emlékszel-e arra a hétfő esti iszogatásra...
      Ez nyilvánvalóan nem egy kérdés volt, de Kellan választ várt.
      - Emlékszem – bólintottam. És egyben berezeltem. Tudtam, hogy miről lesz szó, és azt is tudtam, hogy csúnyát fogok koppanni.
      - Figyelj, én... öööhh... nincs kedved... esetleg... elmenni valahova a szünetben? Vagy akár azután. Persze csak ha ráérsz. Nem gond, ha nem. De természetesen én örülnék, ha...
      Felnevettem, és egyik ujjam a szájához érintettem, ezzel elhallgattatva őt. Mielőtt felfoghattam volna, hogy épp az ajkait érintem, tenyere végigsimított az alkaromon. Lefagyott rólam a mosoly, mikor komolyan a szemembe nézett.
      - Persze, hogy lenne kedvem – feleltem mosolyogva, mire Kellan arcán is megjelent egy vigyor. Közelebb lépett hozzám, majd egy puszit nyomott az arcomra – vagy inkább a szám sarkára.
      - Majd beszélünk – mondta, majd elindult a parkolóba. Én még mindig sokkolva voltam.

(Kristen)

      A karácsony előtti utolsó napok ugyanilyen boldogságban teltek. Ráadásul Nikki dolgai is kezdtek tisztába jönni, úgyhogy a barátnőmnek is örültem.
      Az anyám javasolta, hogy karácsonyra utazzak New Yorkba az apámhoz, habár tudta, hogy úgysem érezném jól magam, de nem akarta hogy egyedül legyek. Felvilágosítottam, hogy Rob megkért, töltsem náluk az ünnepet. A válasz egy órás sikolykoncert volt. Anyám abszolút lelkes volt minden Robbal kapcsolatos dologtól.
      Karácsony előtt egy nappal, mikor éppen Robbal készülődtünk átmenni hozzájuk, még nem is sejtettem, hogy mi vár rám a következő napokban.