31. fejezet

(Rob)

      Mikor reggel felébredtem, rögtön Camilla keresésére indultam és a fürdőben találtam rá amikor épp a hajával foglalatoskodott.
      - Nagyon sajnálom a tegnapit – mondtam, miközben hátulról átöleltem. Emlékszem milyen volt mikor Kristent tartottam a karjaimban. Hozzám simult és visszaölelt, boldogan csókolt meg utána. Camilla rám se nézett. De ez nem is számított, az ilyen apró kis érintések, gesztusok nem játszottak szerepet a kapcsolatunkban.
      - Tudod mit, Rob? Megértem, hetek óta szervezzük már az esküvőt, én is kész idegroncs vagyok, és tegnap kijött belőled az egész. Felejtsük el.
      Mikor megfordult, egy apró csókot nyomott a számra.
      - Most viszont sietek – folytatta. - Egy barátnőmmel találkozom, majd jövök.
      És ezzel Camilla ki is viharzott a fürdőszobából. Örültem, hogy így alakult, ugyanis el kellett intéznem valamit, de nem szerettem volna ha kérdezősködni kezd.
      Amint összeszedtem magam, kocsiba vágódtam és közben kikerestem egy számot a telefonomból. Legalább két percet vártam mielőtt felvette.
      - Ashley, hol szállt meg Kristen? - hadartam.
      - Pff... jó reggelt neked is.
      - Kérlek, tudnom kell.
      - A Millenium Hiltonban, ahogy mi is. Minek akarod tudni?
      - Beszélnem kell vele – mondtam, majd további magyarázat nélkül kinyomtam a hívást. Tudtam, hogy Ashley majd előad egy monológot erről, de most csak az érdekelt, hogy beszéljek vele. Mindeközben próbáltam elnyomni az ujjongó énemet, ami azt skandálta, hogy megint láthatom őt.
      A recepción megérdeklődtem, hogy merre találom Kristen szobáját, majd beszálltam a liftbe. Már megint az történt ami mindig, ha közeledtem hozzá, a szívem egyre gyorsabban vert. Idegesen kopogtam az ajtón, és vártam.
      Az arca meglepődöttséget tükrözött mikor kinyitotta az ajtót. Ekkor jutott csak eszembe valami: mi van ha a barátja, az a Mike is vele van...?
      - Rob, öö... szia! Mi járatban?
      - Beszélni szeretnék veled, bemehetek? De ha zavarok, akkor...
      - Nem, nem, dehogyis – vágott közbe. - Gyere csak be nyugodtan.
      Félrelépett az útból én pedig zavartan beléptem a szobába.
      - Most hozattam fel kávét, kérsz te is? - kérdezte Kristen, miközben előrement.
      - Ööh... persze, kösz – feleltem zavartan.
      Leültem a kanapéra és körbenéztem a nagy szobában. Kristen kipakolt, ezek szerint tényleg hosszú távon tervezi, hogy itt marad.
      - Miről szerettél volna beszélni? - kérdezte, miközben egy gőzölgő csészét nyújtott felém, én pedig egy apró bólintással megköszöntem.
      - Azt szeretném tudni, hogy miért vagy itt, Kristen.
      - Mert ez egy szép hotel – villantott egy bájos mosolyt. Össze kellett szednem magam, egyrészt, hogy ne mosolyodjam el, és hogy ne olvadjak el a mosolya látványától.
      - Tudod jól hogy értem – mondtam egy perccel később. - Mit keresel itt New Yorkban? Mit kerestél tegnap a lakásomban?
      - Ashley azt szerette volna, ha elkísérem őket.
      - És te miért egyeztél bele?
      Kristen ekkor leült velem szemben és mélyen a szemembe nézett.
      - Mert muszáj volt látnom téged – felelte elcsukló hanggal. - És mert elképzelhetetlenül hiányoztál.
      Felsóhajtottam és a tenyerembe temettem az arcomat. Az esküvőm előtt idejön életem szerelme és közli, hogy hiányoztam neki. Felemeltem a fejem és újra Kristenre néztem.
      - Nem kéne hiányolnod, ha jól tudom foglalt vagy.
      - Nem mondhatod, hogy én nem hiányoztam neked, Rob. Pedig neked ott van Camilla.
      - Az most nem számít, hogy hiányoztál-e vagy sem, feleségül veszek egy másik nőt – mondtam ridegen a szemébe nézve. Kristen arca egy kicsit megrándult, majd elkapta a tekintetét.
      - Egyébként nem tudod jól, nem vagyok foglalt. Vagyis... a szívem persze foglalt, és örökké az is marad, de aki birtokolja, az más valakivel van éppen.
      Istenem, már megint ezek a helytelen érzések, megállíthatatlanul törtek fel belőlem. Tehát bevallotta, hogy még szeret! És most azt mondja, hogy nem foglalt...
      - Mi történt a barátoddal? - kérdeztem.
      - Nos... pár napja Ashley elmondta, hogy megházasodsz. Én pedig rájöttem, hogy nem élhetem le valaki olyannal az életem, akit nem is szeretek igazán. Még aznap este szakítottam Mike-kal, és ő azt mondta, hogy már sejtette hogy ez lesz. Ő tényleg szeret, és csak boldognak akar tudni.
      Belül valami érthetetlen boldogság töltött el, de megint magamra kellett szólnom.
      - Az lenne az illendő, ha azt mondanám, hogy sajnálom – mondtam egy apró mosollyal, mire Kristen felnevetett.
      - Nem kell azt mondanod, ha nem érzed úgy.
      Egymás szemébe néztünk, még mindkettőnk arcán ott volt a mosoly. Ebben a pillanatban elfelejtettem mindent. Elfelejtettem az esküvőt és az utóbbi éveket is, csak az számított ahogy most egymásra néztünk. Annyi üzenet volt a pillantásunkban, egyértelművé vált, hogy az érzelmeink soha sem múlnak el.
      - Mesélj róla – szólalt meg halkan egyszer csak.
      - Hm?
      - Camilláról. Hogy hogyan ismerkedtetek meg.
      - Csak a szokásos... találkoztunk az egyetemen, aztán összefutottunk pár buliban. Mire észbe kaptam már együtt éltünk. A házasság tűnt a következő logikus lépésnek – vontam vállat.
      - Szereted őt?
      Újra összefonódott a pillantásunk, én pedig felsóhajtottam.
      - Ez nem számít, Kristen...
      - De igenis számít! - emelte meg eddig suttogó hangját. - Ha én nem lehetek boldog, az utolsó mentsváram az, hogy legalább te az vagy. Én igenis azt akarom, hogy boldog légy!
      A szemeiben könnyek jelentek meg, bennem pedig újból megjelent a fájdalom. Nem csak amiatt, hogy így látom, de az egész helyzet miatt is, a rohadt öt év miatt amíg nem volt az enyém, és ezután már nem is lesz.
      - Ne tedd ezt velem, Kristen – suttogtam. - Ne kínozz tovább.
      Nem bírtam már ezt az egészet, felálltam és elindultam kifelé. Ő követett.
      - Csak egy valamit mondj meg – kérte, én pedig habozva felé fordultam. - Utálsz engem?
      Az arcom meglágyult, ahogy rám nézett, szinte könyörgő tekintettel.
      - Téged soha nem tudnálak utálni, Kristen.
      Kristen megkönnyebbülten felsóhajtott, összeszorított szeméből újabb könnycseppek szabadultak ki.
      - Bárcsak visszafordíthatnám az időt – mondta.
      - Én is ezt kívánom – sóhajtottam.