33. fejezet

Gyorsan összedobtam egy új fejezetet, ami csak egy unalmas átvezető ahhoz, ami történni fog. Azért jó olvasást és írjatok ;)
Abellana

 
(Rob)

      Másnap délelőtt Ashley áthívott magukhoz, mire Camilla csak húzta a száját és előadott egy monológot arról, hogy a barátaim biztosan utálják őt. Inkább nem tájékoztattam róla, hogy most kivételesen teljesen igaza van. Nem igazán érdekelt a mondanivalója, úgyhogy nem figyeltem rá túlságosan.
      Ash és Tom örömmel fogadtak, miközben csak az járt a fejemben, hogy milyen közel lehetek most Kristenhez.
      - Láttalak titeket tegnap – célozgatott Ashley.
      - Örülök, hogy jó a látásod – gúnyolódtam.
      - Na ne már! Le sem tagadhatnátok, hogy mennyire imádjátok egymást. Ahogy tegnap ti egymásra néztetek... Camillával sosem láttalak ilyennek.
      - Hova akarsz kilyukadni? - sóhajtottam.
      - Oda, hogy nem tudom mi ütött beléd. Mi a francért vagy egyáltalán Camillával? El akarod venni az első nőt aki szembe jött veled miután New Yorkba költöztél. Sohasem fogod úgy szeretni mint Kristent és ezt te is jól tudod.
      - Elmondhatod ezt még párszor, de akkor is őt veszem el és kész. Kristennel nem működött.
      - Mi az, hogy nem működött? - emelte fel a hangját hisztérikusan Ashley. - Soha nem láttam még két ilyen embert, akik ennyire oda vannak egymásért. Ha külön vagytok, mintha nem is élnétek.
      - Én ezt most nem tudom hallgatni – mondtam. - Később beszélünk Ash, de fogadd el, hogy Kristennel vége. Én is elfogadtam.
      Kiléptem az ajtón, miközben azok a szavak visszhangoztak a fejemben, amiket Ashley mondott. "Ha külön vagytok, mintha nem is élnétek." Pontosan így éreztem. De nem volt időm arra, hogy a gondolatok lehúzzanak a mélybe. A folyosó végén épp akkor jött ki valaki a szobájából, mikor odaértem. Meglepettnek tűnt.
      - Oh... szia – köszönt szomorkás mosollyal. Ugyanígy viszonoztam.
      - Én csak... Ashley-éknél voltam – mondtam. Kristen bólintott.
      - Rob, arra gondoltam, hogy talán... van most egy perced? - kérdezte. Az eszem azt mondta, hogy ne kínozzam magam a közelségével. De a szívem azt skandálta, hogy beszéljek vele, megérintsem, magamhoz húzzam...
      Bólintottam, mire Kristen behívott a szobájába. Feszülten ültem le, féltem attól, hogy mi lesz velem a közelében.
      - Arról akarok beszélni veled, ami tegnap este történt – kezdte Kristen.
      - Semmi különös nem történt tegnap este – védekeztem, magamra húzva egy zord álarcot.
      - Te is tudod, hogy ez nem igaz! Rob, kérlek ne csináld ezt. Én szeretlek téged, és tudom, hogy te is szeretsz engem.
      - Mégis mire akarsz engem kérni, Kristen?
      Az arca elbizonytalanodott, ebben a pillanatban annyira törékeny volt, legszívesebben magamhoz öleltem volna. Lassan összeilleszteném az ajkainkat, megnyugtatnám, hogy minden rendben lesz, elmondanám, hogy én mindennél jobban szeretem őt.
      - Nem is tudom, talán csak... kezdjük újra – suttogta kétségbeesetten.
      - Ezt nem kérheted tőlem – temettem az arcom a kezeimbe megtörten.
      - Tudom, hogy szeretsz engem – mondta makacsul, szemeiben könnyek gyülekeztek. - Tudom, hogy mi összetartozunk.
      - Persze, hogy szeretlek! - emeltem fel a hangom. - De mit számít ez? Hát nem érted, Kristen? Mi úgysem lehetünk együtt! Talán az, hogy el kellett szakadnunk egymástól, nem volt véletlen.
      - Ne gyere nekem ezzel az izével! Ez nem sors vagy végzet, mi csak együtt élhetünk igazán!
      Már megint ez, ahogyan Ashley is mondta... Nem bírtam tovább, el kellett szakadnom egy kis időre mindenkitől.
      - Mennem kell, Kristen – álltam fel.
      - Rob, kérlek...
      - Bevallottam, mi mást akarsz még? - tártam szét a karjaim. - El kell, hogy felejtselek, Kristen, mert egyikünknek sem hiányzik még egy csalódás és még több fájdalom. Elveszem Camillát, te pedig az esküvő után hazamész.
      Nem vártam meg Kristen válaszát, hiába tudtam, hogy ezzel nagy fájdalmat okozok neki. De nekem legalább ugyanannyira fájt, mintha a természetemmel ellenkezett volna, hogy megbántsam.
      A következő órákban céltalanul sétálgattam az utcákon, magammal vívódva. Mindenkinek az lesz a legkönnyebb, ha minden marad úgy, ahogy eddig is. Hiszen ha újra együtt lennénk Kristennel, megbántanám Camillát és felborítanék mindent. De a legfőbb ok az volt, hogy előbb-utóbb biztosan megint közbejönne valami, és én még egyszer nem tudnám túlélni, Kristent pedig végképp nem tenném ki még egyszer ekkora fájdalomnak.
      Viszont nem hagyott nyugodni az iránta érzett szerelmem és vágyam. Ashley-nek igaza volt, sosem szerettem Camillát, és nem is volt rám olyan hatással mint Kristen.
      Hirtelen emlékek kezdtek el megrohamozni, először azokból az időkből, mikor még senki sem tudta, hogy teljesen beleestem Krisbe.
      Már megint őt bámultam. Csoda, hogy még senki sem vette észre. Kristen a melettem lévő padsorban ült, egy hellyel előttem, így remek rálátásom volt. Ez volt az utolsó óránk a mai napon, így senki sem figyelt a tanárra.
      Kristen a gondolataiba merült. Egyik könyökére támasztotta a fejét, tollával csak láthatatlan mintákat huzogatott a füzetére. Annyira gyönyörű volt, hosszú barna haja hullámokban omlott a vállára és a hátára, ajkai mintha enyhén szétnyíltak volna.
      Egy gondolat hirtelen felötlött bennem. Beszélnem kell vele. De mégis mit mondhatnék? Mindenki hallott arról, hogy mennyi csajjal voltam már, és sokan boldogan teszik szét a lábukat ha én úgy akarom. Na de Kristen? Ő más...
      Mit mondjak egy ilyen okos és szép lánynak aki nem hódol be ennek az egésznek, nem akar az iskola ribanca lenni, csak egy lány aki mégis annyira különleges...
      Kicsengettek. Ez volt az én jelem, összeszedtem magam, és Kristen felé indultam. De ekkor...
      - Hé, Rob! - került mellém Kellan. - Képzeld...
      Kellan elkezdett valami sztorit mesélni, de nem figyeltem. Kristenen tartottam a szemem, és a fejemben is csak ő járt.
      Ezután vallottam be Ashley-nek amit érzek. Az érzést még mindig pontosan fel tudtam idézni, hiszen Kristen még mindig ugyanannyira különleges és csodás volt, mint akkor.
      Eszembe jutott az első – és egyben utolsó – közös karácsonyunk is. Akkor szeretkeztünk először. Előtte csak lefeküdtem minden csajjal, aki hajlandó volt rá. Kristenbe viszont szerelmes voltam, vele akartam lenni és minél közelebb tudni magamhoz. A tudat, hogy többé nem lehet az enyém, elviselhetetlen volt. Nem akartam még többet járatni az agyam ezen, inkább hazaindultam. Már megint Camilla esküvőszervező hisztije fogadott, de most nem törődtem vele. Naná, biztosan papucs férj leszek...
      Egyre inkább kezdtem összezavarodni abban, hogy mit tegyek. Nem gondoltam volna, hogy hamarosan minden megváltozik.