29. fejezet

Köszönöm a kommenteket, remélem ide is írtok majd :) Aki még nem látta: a fejezet alatt van egy bejegyzés, amit szeretném ha elolvasnátok. Jó olvasást.
Abellana

(Kristen)

5 év múlva

      Már megint csak Ő járt az eszemben. Voltak jobb időszakok, amikor nem gondoltam rá annyit. Persze Ash, Tom és a többiek az elmúlt években is beszéltek vele, de megkértem őket, hogy ne mondjanak semmit. Nem ringattam magam olyan téves elképzelésekbe, hogy még mindig csak rám vár és még mindig szeret... csak azt akarom, hogy boldog legyen.
      Halkan kicsusszantam az ágyból, és kiléptem az erkélyre hogy friss levegőt szívjak. Pontosan emlékeztem arra amikor vége lett. És a következő reggelre is...
      Miután aludtam egyet a dolgokra, rájöttem: hiszen ő Rob, nem veszíthetem el. Helyre hozok mindent, még ha azzal is jár, hogy sosem lehetek színésznő. Csak az kell, hogy velem legyen. Boldogan rohantam kifelé a kocsimhoz, onnan pedig a házukhoz, arra vártam, hogy tárt karokkal visszafogad és elfelejtjük ezt az egészet.
      Mikor odaértem a házukhoz, addig kopogtam míg ki nem nyitotta valaki. Tudom, hogy bunkóság, pláne így reggel, na de a boldogságunkról van szó...
      - Kris? - nézett rám döbbenten Vic ahogy ajtót nyitott. - Hát te...?
      - Muszáj beszélnem Robbal!
      - Kristen...
      - Vic, meg kell értened! Egyszerűen beszélnem kell vele, kérlek!
      - Kris, hallgass meg! - mondta határozottan. - Rob nincs itt.
      - Mi? Dehát akkor... hol van? - értetlenkedtem.
      - Úgy döntött, hogy már most New Yorkba megy, kora reggel szállt fel a gépe. Távol akar lenni tőled, úgyhogy este elbúcsúzott mindenkitől...
      A hír olyan erővel vág pofon, hogy ezután már nem is figyelek Vic szavaira. Még hallottam, hogy azt mondja sajnálja, majd intettem neki és a kocsimba ültem. Az első reakcióm az volt, hogy utána megyek. De aztán... "Távol akar lenni tőled"...
      Vége van.
      Nem gondolkozhatok ezen tovább, úgy sincs semmi értelme már. Óvatosan visszafeküdtem az ágyba. Mike akaratlanul is a karjai közé húzott. Arra gondoltam bárcsak ne ő feküdne mellettem...
      Másnap Ashley és Emma elrángattak vásárolni. Gyakran mondtam nekik, hogy ez már valami beteges mánia, de hiába, javíthatatlan boltkórosok voltak.
      - Van egy hírem csajok, holnap házavató bulit tartunk – jelentette be Ash.
      - Már egy hónapja beköltöztetek oda – mondta Emma.
      - Oké, de most lett kész teljesen. A lényeg, hogy nagy buli lesz.
      - Még szerencse, hogy a pasid bírja a vásárlási mániád – morogtam. Emma felnevetett.
      - Ugyan, Tom bolondul érte... - mondta.
      - Jut eszembe, még nem is meséltél a tegnapi partiról – vigyorgott kajánul Ashley Emmára.
      - Hát... miután ez az ünneprontó hazament – itt mogorva pillantást villantott rám – iszogattam valami sráccal aztán...
      Ashley felnevetett. Jah, el tudtuk képzelni a sztori végét.
      - Bocs, de úgy gondoltam nem kell egy harmadik kerék – hoztam fel a védelmemre.
      - Hozhattad volna Mike-ot is – mondta Emma.
      - Ő dolgozott – ellenkeztem. - Különben is, mit izélsz, jól elvoltál a pasassal...
      - Oh, már megint a fotósok... - forgatta a szemeit Ash. Kitekintettem a kirakaton keresztül, és valóban: a paparazzik ott kattogtaták a gépeiket. Én utáltam a színészkedésnek ezt a velejáróját, de a barátaim már megszokták, hogy sokszor ez történik, ha együtt vagyunk.
      Miközben a barátnőim tovább nézegették a ruhákat, az én gondolataim elkalandoztak...
      - Szóval miért volt olyan nehéz egy randit kérnem tőled? - kérdezte Mike. Egy étteremben ültünk, és miután hónapokig "udvarolgatott" a filmünk forgatásán, magam sem tudom miért, de beleegyeztem, hogy elvihet vacsorázni.
      - Én csak... nem igazán állok készen egy kapcsolatra.
      - Kitalálom, csúnya szakítás.
      - Úgy is mondhatjuk... - motyogtam. - Ez azért több annál.
      - Kristen, adnod kell még egy esélyt a boldogságnak – nézett a szemembe Mike, miközben az asztalon nyugvó keze megérintette az enyémet. - Bárki is volt az a pasas, ha elengedett téged akkor óriásit veszített.
      Csak volt valami amit Mike nem tudott... nekem is hatalmas volt a veszteségem.
      Azon az estén Mike őszintén beszélt, és tényleg keményen próbálkozott összeszedegetni az összetört szívem darabkáit, ezért is becsültem meg őt annyira.
      Meglepő módon még én is vettem egy-két cuccot Emma és Ash legnagyobb örömére.
      - Na milyen volt a vásárlás? - kérdezte Mike, mikor beléptem a lakásba és leraktam a szatyrokat.
      - Fárasztó mint mindig – sóhajtottam, mire Mike felnevetett és a karjaiba zárt. Örömmel bújtam hozzá, hiszen ha nem is voltam belé halálosan szerelmes, biztonságot adott és szerettem őt.
      - Attól tartok a holnapot te sem úszod meg – mondtam. - Ashnek meg Tomnak házavató bulija lesz.
      - Alig várom – nevetett fel. Szerettem, hogy bármikor megtudott nevettetni és mosolyt csalt az arcomra. Rengeteget segített abban, hogy túl legyek azon ami történt. Neki köszönhettem, hogy reggelente felkelek és végigcsinálom a napot.
      A következő este nem túl lelkesen kezdtem el készülődni Ash partijára. Mike persze pár perccel az indulás előtt állt neki, és fel-alá rohangált a nagy sietségben. Felnevettem, mikor össze-vissza gombolt inggel megjelent a szobában.
      - Mit műveltél? - kérdeztem nevetve.
      - Ez a hülye ing...
      A fejemet csóválva odamentem hozzá, hogy segítsek rajta. Ahogy kezeim a mellkasához értek, egyik ujjával felemelte az államat, és egy csókot nyomott az ajkaimra. Már megint – a legrosszabb pillanatban – eszembe jutott Ő. Az Ő csókjából áradt a szerelem, a szenvedély, egyszerre volt gyengéd és vad. Annyira hiányzott...
      - Valami baj van? - kérdezte Mike.
      - Dehogy, minden rendben. Inkább siessünk, tudod hogy milyen Ash haragja – feleltem, próbálván összehozni egy meggyőző mosolyt. Mike elhitte, de mikor beállítottunk Ashley-hez, ő rögtön észrevette, hogy valami nem oké, túl jól ismert már.
      - Ki vele – mondta, miközben félrehúzott a konyha felé.
      - Mire gondolsz? - kérdeztem, mintha tényleg nem tudnám.
      - Ma különösen depressziós képet vágsz.
      - Kösz, Ash... - forgattam a szemeimet. - Csak... mindegy, hagyjuk. Jól vagyok.
      Ash felsóhajtott és megölelt. Tudta, hogy mire – vagyis kire – gondolok. Voltak napok amikor teljes erővel rám szakadt a súlya annak, hogy többé nem lehetek Vele.
      Az este hátralévő részében próbáltam normális emberi lénynek tűnni, és látszólag boldogan elcsevegtem a barátaimmal. Miután mindenki elment, Emma és én ott maradtunk, hogy segítsünk Ashley-nek és Tomnak. Mike mégegyszer rákérdezett hogy jól vagyok-e, de megnyugtattam, hogy hazamehet, én megleszek. Szerintem az ilyen napjaimon ő is sejtette, hogy mi miatt vagyok ennyire csüggedt.
      - Gyertek, igyatok még egyet, mielőtt mentek – kérte Tom.
      - Nem lehet, én vezetek – ellenkeztem.
      - Mondja ezt Kristen, aki az előző szülinapomon félrészegen hazafuvarozott – forgatta a szemeit Ash, és a kezembe nyomott egy sört.
      - Igazából, Kris... beszélni szeretnénk veled – mondta Emma.
      - Na ne már! Mi ez, valami terápiás csoportgyűlés? - fakadtam ki.
      - Nézd Kristen, össze kell szedned magad. És most nem arról beszélek, hogy lépj túl Robon – a neve említésétől összeszorult a szívem, de Ash folytatta. - Nem vagy így boldog, és mint a barátaidnak, nekünk segítenünk kell.
      - Nem értem, hogy miről beszélsz Ash...
      - Arról, hogy döntsd el mit akarsz, és tegyél érte!
      - Mégis mit akarsz, mit tegyek? - emeltem fel a hangom. Ashley csak egy kemény pillantást vetett rám, majd egy papírt dobott elém az asztalra. Ahogy ránéztem, rögtön felismertem, hogy egy esküvői meghívó. Már azelőtt tudtam, hogy megnéztem volna a neveket. A vőlegény Rob volt.